| Békés, békafélő bányászképző |
| 2017. Május 13. Szombat, 14:41 | |||
|
Békés, békafélő bányászképző
kezét, de hirtelen megcsúszott és a vízbe esett. Amikor magához tért kis bányászmanók vették körül, apró csákányokkal a kezükben játszottak, énekeltek. Az egyik közülük nagyon kedvesen Kelekótya Karcsihoz szólt: - Szünet van, szabad játszani, gyere te is közénk!
- Hogy hívnak? - kérdezte Kelekótya Karcsi.
- Vidám Vili vagyok, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő, a kis bányászmanók pedig az iskola fele közeledtek. Vilinek jó ötlete támadt, beszórta Kelekótya Karcsit láthatatlan porral, megérintette a csákányával, így ő is beléphetett a Békés, Békafélő Bányászképző berkeibe.
Éppen matematika óra következett, amelyen a tanító néni széndarabok segítségével tanította a 2-es szorzótáblát. Az óra végén felhívta figyelmüket, hogy az úton hazafele ne rendetlenkedjenek, vigyázzanak a lámpáikra és annak fényére.
Vidám Vili meghívta Kelekótya Karcsit az otthonába, azért, hogy megmutassa a drágakő gyűjteményét. Az úton egy csintalan hosszú lábú manó megcsípte a Karcsi fülét, de az ő Vidám Vili barátja azonnal a segítségére sietett.
- Ne bántsd, ő az én barátom! - mondta Vili.
- O egy gonosz manó? - kérdezte Karcsi.
- Nem, ő Zaklató Zakariás, és azzal szórakozik, hogy csipkedi a gyerekek fülét.
- De hiszen nézd, milyen nagy fülei vannak, egészen jól lehet csipkedni őket - hangoskodott Zaklató Zakariás.
Ezt már túlzásnak és sértőnek találta Vili, azonnal elővette a varázspálcáját, megérintette vele Zakariást, az pedig varangyos békává változott.
Vili édesanyja nagyon kedvesen fogadta Kelekótya Karcsit, só tálcára helyezett sós süteménnyel kínálta, de Vili szobája ennél is látványosabb volt. A falak szénből voltak, de a szoba sarkaiban ott világított néhány gyémántdarab is. Nem is jutott szóhoz, a máskor folyton okoskodó Karcsi, majd később is csak dadogni tudott. Vili barátja látta rajta, hogy csodálkozik, így megajándékozta egy kis széndarabbal, még egy ici-pici gyémántról sem feledkezett el. A meghatódott kisfiú, már csak egy dologban kérte Vidám Vili segítségét:
- Vissza kellene jutnom a buszra az osztálytársaim közé! - sóhajtotta
- Ezen tudunk a legkönnyebben segíteni!
Hangosan füttyentett, és azonnal előjött Repülő Ráró, a bányamanók kedvenc közlekedési eszköze. Egy kis parázzsal megetette, majd mind a ketten felültek a hátára. Karcsi számára csodálatos érzés volt repülni a bányában, fentről látni annak minden kicsi részét, de mire magához tért, már a buszon ült, és a fülében csengtek Vili szavai: „Viszontlátásra kedves barátom!”
Ennyi volt, mese volt, füle, farka benne volt!
Gallér híján köpönyeg, mesét írtam, mert volt kinek!
Iszlai Bálint kilenc éves tanuló George Cosbuc Általános Iskola, Marosvásárhely
Felkészítő szülő: Iszlai Réka
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 3828 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
