| Szénporos élet |
| 2013. Február 09. Szombat, 18:16 | |||
|
Magyar Zsolt
Szénporos élet
1.
Hosszú és gyötrelmes éjszaka volt. A percek óráknak, az órák napoknak tűntek. Molnár Márton csak forgolódott nyugtalanul a frissen illatozó, hófehér ágyneművel vetett franciaágyban, nem jött tartós álom a szemére. Időnként bosszúsan törölte meg homlokát, melyen egyre szemtelenebbül és egyre idegesítőbben kapaszkodtak meg a gomba módjára szaporodó izzadságcseppek.
Legalább annyira verejtékezett kényelmes fekhelyén heverve, mint annak idején, az első műszakján, amikor végre-valahára bekerült egy jó nevű fejtési csapatba. Akkoriban –több mint húsz évvel azelőtt – másképp mentek a dolgok. Aki bányásznak szegődött valami oknál fogva, az csak többéves, jól végzett munkájának köszönhetően kerülhetett valamely elismert csapatra, ahol aztán nap, mint nap bizonyíthatta, hogy ott a helye. Addig viszont élhette a tartalékok csöppet sem könnyű, kevésbé megbecsült életét.
Neki szerencséje volt, vagy inkább neve. A nagyapja és az édesapja is bányászemberként öregbítették a család hírnevét, az utóbbit sokan ismerték személyesen is Márton munkatársai közül, de szinte mindenki hallott már róla, s tisztelettel fogadták a tragikus sorsú csapatvezető egyetlen gyermekét.
A főaknász – apja volt bajtársa – mindjárt védőszárnyai alá vette az akkor még nem túl erős fizikumú, a tizennyolcat éppen csak betöltött ifjút. Közel egy évig járatta anyagozni a legmenőbb fejtési csapatnak, míg végül maga a csapatvezető, Vereckei Ákos, egy elosztás kezdetén odalépet a faléz-táblához, a főaknász kezéből kivette Márton négyjegyű azonosítószámát tartalmazó márkáját, majd odaakasztotta az 520-as fejtési csapat neve alatt sorakozó szögek egyikére.
Elégedett mosoly mutatkozott a mindig szigorú tekintetű főaknász, Szabó Miklós arcán, aki fiaként kezelte a szorgalmas, vasakaratú fiút, kiből kiváló bányászt szándékozott faragni. Nyomon követte minden lépését, észrevétlenül egyengette útját, anélkül, hogy érdemtelen előnyökhöz juttatta volna. Ezután laza mozdulatokkal rakosgatta az alumíniumból készült márkákat, míg mindegyik a helyére nem került. Miután végzett az elosztással, a termet betöltő hangján elkiabálta magát a koros férfi:
– Uraim! Jó munkát, de leginkább jó szerencsét! A szállítóakna nagy szeretettel vár mindenkit.
Ez a két mondat elengedhetetlen kelléke volt minden egyes műszakkezdetnek. E nélkül talán egyetlen bányász sem indult volna neki, de így szinte egyszerre fogták a becsomagolt sittes kajájukat, feltöltött kulacsaikat, váltás ruháikat, kéziszerszámaikat. Fejsze, fűrész, csákány, és komótosan ballagtak a lámpakamra felé, ahol magukhoz vették fejlámpáikat, menekülőkészülékeiket, hogy aztán a két akna egyikén alászálljanak a végeláthatatlan mélységbe, ahol nincs napfény, sem égbolt, nincsenek felhők, sem záporok, nincsenek virágok, fák, sehol egy fűszál, egyáltalán, semmilyen növény nem terem. Nincs ott más, csak kemény munka, férfias küzdelem az örök sötétségben pislákoló lámpafényben. Ott minden más, az egy külön világ, amit a bányász szeret, tisztel és megbecsül.
Szabó Miklós lelépett a dobogóról, odament Vereckeihez és finoman félrevonta, hogy senki se zavarja őket, és így szólt:
– Vigyázz te is erre a gyerekre! Olyan bányász lehet belőle, amilyen az apja volt. Rajtunk is múlik, hogy több szerencsével járjon, és ne úgy végezze.
– Ismersz jól, megteszem a tőlem telhetőt – válaszolt a férfi határozottan.
Piszok egy nehéz nap volt. A közel harminc fok dőlésű fafejtésben megállni is nehéz volt, nemhogy dolgozni nyolc órán keresztül egy tizenkét kilogramm súlyú fejtőkalapáccsal. Ráadásul kifogott egy kokszosodott szénréteget, ami aztán hagyta magát nyomatni a réselővel.
A koksz olyan fajta, hogy nem adja könnyen magát. A réselőnyárs nehezen talál utat magának, és egészen apró darabok feszíthetőek le, igen fáradságos munka árán. Ellentétben a ragyogóan csillogó, minőségi feketekőszénnel. Abban csak úgy szalad a nyárs, és szép nagy darabokban borul ki a kőzet évmilliós helyéről.
Márton elszánt volt, és inkább belepusztult volna, mintsem kudarcot valljon. Keményen és kitartóan dolgozott, bár egyre jobban fáradt. A bal válla több ízben is görcsbe rándult. Vereckei félóránként megállt a háta mögött és odaszólt: – Ez nudli, édes fiam, sokkal keményebben!
Márton ekkor jött rá, miért hívják a háta mögött kemény nudlinak Vereckeit. Bármennyit is dolgozik az ember, ő mindenkit így noszogat.
Műszak végén kimerülten rogyott össze. Legszívesebben bekúszott volna a hátfejtésbe a pillérek közé – ahol még akad elég oxigén –, és ott helyben elaludt volna. Utolsó erőtartalékait mozgósítva mászott fel a fronthomlokon, hogy aztán egy szintes vágatszakaszon végighaladva elérje a népesmegállót. Ott következett a végső megpróbáltatás: a népescsillébe valahogy be kellett tornáznia magát. Keresett egy üres vagonettet a szerelvény legvégén, hová bedobta összes holmiját. Jobb lábát a csillekerékre helyezte, s nagy lendületet véve megpróbálta által vetni testét a csille peremén. Balszerencséjére félúton elakadt, és minden bizonnyal hatalmasat puffanva terült volna el a zúzott kővel gondosan feltöltött talpfák között, ha egy acélos szorítású kéz el nem kapja gallérját, és ki nem segíti szorult helyzetéből.
Vereckei mosolygott rá szélesen.
– Ne félj, alig látták páran, azok meg csak tisztelnek érte, nem fognak kinevetni. Jól dolgoztál, és fogadd ezt tőlem – mondta, és egy fenőkövet nyújtott Mártonnak.
– Ha így folytatod, vájár lesz belőled, s akkor szükséged lesz éles fejszére az ácsoláshoz – fűzte még hozzá, aztán elindult a szerelvény mentén, leellenőrizni a létszámot, hogy jelt adhasson az indulásra a türelmetlenül toporgó mozdonyosnak.
Molnár Márton azon az emlékezetes napon kóstolta meg először saját verejtékének savanykásan sós ízét, amikor kövér izzadságcseppek lepték el testét, melyek percek alatt átnedvesítették ruházatát, s végigszánkáztak szénporos arcán, utat keresve kicserepesedett ajkaihoz.
A múlt felidézése nyugtatóan hatott meggyötört lelkére, végre álom jött szemére.
Nem tartott sokáig. Egy riasztóberendezés hangszórójának messze szálló lármája zavarta meg a kisvárosi lakótelep éjszakai nyugalmát. Kíméletlenül tört utat magának ajtókon, ablakokon, falakon át, a környék lakóinak bosszúságára.
Molnár Márton elsőként riadt fel amúgy sem túl mély álmából, majd beletörődéssel várt a kellemetlen közjáték végére. Talán az egyik szórakozóhelyen felejtettek nyitva egy ablakot, és a feltámadó szél mozgatta meg az útjába kerülő függönyt, vagy éppenséggel a technika ördöge gondolt egyet, de az is lehet, hogy tényleg betörtek valahová – morfondírozott magában, miután vetett egy röpke pillantást az egészből mit sem észlelő feleségére.
Edit mély álomba merülve, egyenletesen szuszogott mellette. A holdvilágos félhomályban jól kivehetőek voltak nemes arcvonásai. Hosszasan kémlelte a szeretett arcot, időközben a sziréna is elhallgatott. Szerencsés embernek tartotta magát, amiért ilyen asszonnyal hozta össze a sors, akiben minden tekintetben megfelelő társra lelt. Kapcsolatuk nemcsak lelkileg volt megingathatatlan. Ennyi idő után is forró vágy kerítette hatalmába, ha felesége testének a közelségét érezte, oly sok év múltán is édesnek ízlett minden szerelmes pillanat. Edit nyíltszívű ember volt, csakúgy, mint az apja, Szabó Miklós.
Márton rengeteget köszönhetett annak az embernek, s áldotta sorsát, hogy hallgatott rá annak idején, amikor tévútra került.
Azt az emlékezetesen fárasztó műszakot számos még nehezebb követte, de ő kitartó volt, és rövidesen kihagyhatatlan tagja lett a csapatnak. Egyre jobban megerősödött, izmai megacélosodtak, a zsenge ifjúból kőkemény férfi lett. Szálfa termetével, széles vállaival, mindig csalfa mosolyával célpontjává lett a női nemnek, de ő csak futó kalandokba bocsátkozott, egy lány se kötötte le hosszabb távon. Persze nem is volt dolga, csak könnyűvérű partnerekkel. Kedvelte az egyéjszakás kalandokat, amelyek valamely szórakozóhely zsúfolt tánchelységében kezdődtek.
Rendszeressé váltak a műszak utáni féktelen tivornyák, természetessé lett a duhajkodás. Úgy vélte, nemcsak a munka frontján kell helytállnia, ezért mindenben megpróbált versenyre kelni csapatbeli cimboráival. Habzsolta buta módon az életet, egyre veszélyesebb vizek felé evezett, a nélkül, hogy tudomása lett volna róla.
A kimerítő munka után jólesik egy-két pohár ital a szomjas bányásznak, amit legtöbbjük semmi pénzért ki nem hagyna. Vannak, akik kutyafuttában felhörpintik a maguk szokott adagját, és iparkodnak haza, de vannak olyanok is, akik órákon át vedelnek az első útjukba kerülő füstös és zajos kocsmában. Mire hazatérnek, épphogy marad idejük, hogy fáradtságukat és alkoholmámorukat kipihenjék valamelyest, mire munkába kell indulniuk.
Ők azok, akik élen járnak a melóban, de ha véletlenül kicsit jobban elkapja őket a gépszíj, napokig munkára se jelentkeznek, a felmerülő létszámhiány miatt fogát szívó aknász bosszúságára, ki szentül fogadkozik: ezúttal bebumliztatja őkelmét.
Az igazolatlan hiány, vagyis a bumli, súlyos következményekkel jár: ugrik a nagy becsnek örvendő hűségjutalom – ami nem kevés pénz – illetve három után elbocsátás következik. Így aztán az aknászok is kénytelenek beérni kisebb-nagyobb dorgálással, amit szemlesütve vételeznek be a megkerült bárányok, kiknek leghőbb vágya, hogy írják már be azt a fránya szabit.
Aknásza és bumlisa – mert a többiek így csúfolják meggondolatlan társaikat – egyaránt válogatja, hogy miképp zajlik le a folyamat, de a vége szinte mindig ugyanaz. Van olyan aknász, aki a hónap végéig hagyja őrlődni a vétkest, akkor „utolsó alkalommal” címszó alatt beírja nagy kegyesen, de van olyan is, aki nem rágódik sokat az ügyön. Tudja jól, nem telik bele két hónap, és újra ott fog előtte toporogni a lókötője. Ám addig megbízhatóan végzi a munkáját.
A bumlisok is különböző stílust képviselnek. Volt rá példa, hogy elsírta magát az illető a ráförmedő aknász előtt, de volt olyan is, aki felettese jól ismert humorát próbálta kihasználni. Vikor Tamás történelmet írt egy ilyen alkalommal. Tettének híre ment az összes aknán, de még a városban is. Évek múltán is emlegették a víg kedélyű bányászok.
Kemény, fogcsikorgató hideggel járó tél volt, nagyon kellett a szén. Feszített ütemben folyt a termelés, a vezetőség szabadságstopot rendelt el. Vikor Tamás nem tartozott a tipikus bumlisok sorába, még ha évente két-három alkalommal be is indult a vezérhangya nála, és csont részegre itta magát. Ennek pont a legrosszabbkor jött el az ideje, pedig nagy merészség volt bumlit véteni akkortájt. Tudta ezt ő is nagyon jól, és egy félig józan pillanatában beviharzott a körletirodába, megállt az aknászánál, és mielőtt az felocsúdhatott volna, borgőzös hangon előadta magát:
– Kérek szabit mára, tegnapra, holnapra, na meg egy ötezrest, mert baromira szomjas vagyok.
Először szikrákat hányt a főaknász haragos kék szeme, de aztán megenyhültek arcvonásai, majd vigyorogva kiírt két hét szabit, és a pénzt is odaadta.
– Most lesz időd kipihenni magad! Utána viszont itt a helyed hétvégéken is, egészen tavaszig – mondta elégedetten a meghökkent Vikornak, akinek sajgott a szíve az elfecsérelt szabik miatt. Illedelmesen elköszönt, és meg se állt az első kocsmáig, ahol tisztességesen leitta magát.
Márton is jó úton haladt a felé, hogy pironkodva próbálja elintézni élete első bumliját. Egyre többet időzött cimboráival a szórakozóhelyeken, egyre jobban élete részévé vált az ital. Amikor első ízben csalták el sörözni műszak után, még nem sejthette, mit is jelent az valójában, ha nem tud vigyázni magára.
Nem kivételeztek a zöldfülűvel, sőt, kíváncsi tekintetek vizslatták, hogy bírja a kiképzést. Sört rendeltek szilvapálinkával, ahogy az illő a folyadékveszteséget pótolni vágyó, az idegi feszültséget feledni, ellazulni akaró munkásemberhez. Állta a sarat, egészen a negyedik körig, akkor ugyanis az illemhelyen kötött ki. Arra még emlékezett, mennyire kavarog a gyomra, és forog körülötte a világ, majd összehány mindent maga körül, de végül filmszakadás történt. Azt hírből hallotta, hogy ketten cűgölték haza, egészen a közeli telepen lévő albérletébe, ahol liszteszsákként dőlt el szobája padlóján, a háziasszony legnagyobb megrökönyödésére.
Másnap iszonyúan érezte magát. Az hagyján, hogy majd’ szétpattant a feje, háborgott a gyomra, s fájt minden porcikája, ám a gyötrő szégyenérzet és a marcangoló önvád elviselhetetlennek tűnt. Kínjában megfogadta: ez többé nem fordulhat elő.
Annyiban sikerrel járt, hogy azután kivétel nélkül saját lábán tért haza, s többnyire ura tudott lenni önmagának, de továbbra is nagy előszeretettel vett részt a mindennapos bevetéseken. Nem tellett sok időbe, s az ivászatban is teljes értékű harcossá vált.
Azért próbált ügyelni arra, hogy műszakkezdésre aludjon pár órát, és kellőképpen kitisztuljon a feje. Igaz, nem mindig járt sikerrel, esetenként cudarul érezte magát, amit a tiszta öltözőben lehajított felessel próbált orvosolni. Volt választék bőven, minden sorra jutott egy-egy zugárus, akik készségesen kínálták azokat, akiknek éppen kedve szottyant egy kis életerőre, vagy csak jobb kedvre akartak derülni, mielőtt átcsoszognának gumipántos fapapucsukban a piszkos öltözőbe, ahol már harapni lehet a szénport a levegőben. Ott legtöbben elkomorult arccal öltik fel az áporodott szagú munkásruhát, mely még nedves az előző napi izzadtságtól, miközben átgondolják a rájuk váró feladatokat, majd kobakjukat hónalj alá csapva elindulnak a falézolóba.
Ott egész más a hangulat, megszokott zaj tölti be a hatalmas csarnokot. A bányából kiszállók vegyülnek a leszállásra várókkal. Üdvözlik egymást, váltanak néhány szót, megbeszélik a munkahelyek állását. Vannak, akik a váltójuk heccelésére használják fel a néhány percet, s különböző szövegekkel bosszantják azokat: „Nekünk nagyon rossz volt, de nektek sokkal rosszabb lesz!”, vagy „Hozzátok helyre, amit kínkeservesen elszúrtunk!”, kiabálják, aztán iszkolnak fürdeni, mielőtt a válogatott jelzőktől hemzsegő jókívánságok utolérnék őket.
Némelyek veszekedésig fajuló szakmai vitába bocsátkoznak, kifogásolván a másik szak ténykedését. Nem ritkán durva jelzőkkel illetik egymást, nem rettenve vissza még a fenyegetőzéstől se, de a végén azért harag nélkül válnak el, s néhány perc múltával nem is emlékeznek az egészre.
A raportterem vaskos ajtajának nyitódása vet véget a zsibongásnak, mikor is megjelenik az elosztást végző aknász, aki egy „Jó szerencsét” kíséretében fellép a dobogóra, s röpke negyedóra leforgása alatt kitelepíti a munkahelyeket, elosztja ügyesen a közel százhatvan főt.
Márton ügyesen vegyült el a tömegben, mikor ivott műszak előtt, nehogy szemet szúrjon Szabó Miklósnak. Szégyellte volna magát nagyon, ha lebukik, de kisebb gondja is nagyobb a főnöknek, minthogy vele foglalkozzon – nyugtatgatta magát bizakodva. Mire meg odaér a munkahelyre és találkoznak, addigra kiizzadja magából a lelkét is, nyoma sem lesz kótyagosságának.
Egy délutános műszak után Sümeki Gergely születésnapját ünnepelték, aki ritkán tért be inni velük, de akkor nehéz volt tartani a lépést vele. Márton ezúttal nem is szándékozott így tenni, néhány sörnél nem engedélyezett magának többet. A héten egyszer már bujdokolt Szabó elől, nem akart ilyen hamar ismételni. Érezte, hogy kezd besokallni, ami előbb-utóbb megbosszulja magát.
Éjféltájt már tetőfokára hágott a hangulat, valaki még lányokért is küldött, akik nagy örömmel mentek a hívó szóra. Bányászkörökben jól ismert személyek voltak ők, akik nem riadtak vissza semmitől. Ott volt többek között Mangán teknő, aki a bányában használatos, több mint kétmázsás kaparóalkatrészről lett elnevezve. Nem hiányozhatott Tűlábú sem, ő nádszálvastagságú futóműveivel érdemelte ki hírnevét, na meg annak, hogy csúnyábban beszélt a legtrágárabb férfiaknál is. Természetesen Keverika se maradhatott távol, akiért bolondultak a bányászok, olyan csinos és kívánatos volt, ám ennek ellenére is legtöbbször partner nélkül maradt. Ennek egyetlen oka volt: a legnagyobb szeszkazánokat is lazán asztal alá itta. Ha véletlenül mégis emberére akadt, és esetleg tetszett is neki az illető, annak az ágyban hajtotta ki maradék erejét úgy, hogy egy hétig kifacsart citromnak érezte magát.
Márton jól taktikázott, észrevétlenül kerülte el a többiek sorsát, s a legjózanabbnak vallhatta magát a díszes társaságból. Persze nem is gondolhatta, milyen veszedelemnek teszi magát ki, és milyen következményei lesznek.
Hajnal felé járhatott, az első ébredő napsugarak vidáman törtek utat a sötétségben, amikor Keverika ellenállhatatlan vonzerővel rántotta maga mellé egy taxi ülésére a láthatóan megszeppent arcú ifjút, kinek még azt is megbocsátotta, hogy nem vette ki részét a tivornyából. A lány nem hazudtolta meg hírnevét, felejthetetlen élményt nyújtott Mártonnak, aki később sosem volt büszke életének ezen züllött szakaszára, kisstílű hódításaira.
Szemernyi alvás nélkül, kimerülten ment dolgozni. A szokásosnál is nagyobb gonddal vegyült el munkatársai között az elosztás kezdetekor. Nem is lett volna semmi gond, ha Sümeki nem szúrja ki magának a remegő lábakkal, szorongva meglapuló csábítót – aki elpecázta előle Keverikát –, és harsány hangon nem kezd kiabálni:
– Hej, öcsém, úgy festesz, mint akit most húztak elő egy keverőtárcsás mosógépből. Ráadásul olyan vékonyak a füleid, hogy átsüt rajtuk a nap! Most biz’ a nem cserélnék veled, bár néhány órával korábban szívesen tettem volna hasonlót.
Minden tekintet Mártonra szegeződött, még Szabóé is, aminek meglett a következménye. Addig tette-vette a márkákat, míg Mártonét le nem emelte a helyéről, és minden feltűnés nélkül a kezében felejtette. Márton elszorult szívvel lépett főnökéhez, miután az befejezte beszédét az utolsóként induló Vereckeivel, aki vigyorogva kacsintott és halkan odaszólt:
– Ne aggódj, nem fog megenni, csak leszedi a fejed!
Márton megállt Szabó előtt és szégyenkezve kérdezte:
– Mi lesz velem, főnök? Nem tette a pléhemet sehová.
– Nem szállhatsz le, szabit írok! Amíg lerendezem a műszakírást, addig fürödj ki! Várlak az irodában, beszédem van veled! – jött a határozott utasítás.
Felült ágyában. Sok év múltával is röstelkedve gondolt arra a sorsfordító napra. Sokáig átkozta a pillanatot, amely útjába vetette azt a züllött szex-őrült némbert, kinek az ágyában töltötte a pihenésre szánt órákat, s került ezzel megalázó helyzetbe. Később, amikor élete helyes keréknyomba terelődött, lényegesen megváltozott véleménye.
Egy éjszakás túlóraműszak után vasárnap reggel autózott hazafelé a sűrű ködbe burkolódzott völgyben. Fáradt és álmos volt nagyon, alig vette észre az út szélén felbukkanó törékeny női alakot. Lassan, céltalanul ballagott, a fejét sem emelte meg a közeledő motorbúgás hallatán. Bár két éve nem látta őt, azonnal felismerte, amint elhaladt mellette. Óvatosan fékezett a csúszós úton, s jó néhány méterre állt meg tőle. A lány habozás nélkül beszállt, pillantást se vetve a sofőrre.
– Szevasz, Erika – szólt Márton.
A lány kedvetlenül fordította fejét a hang irányába, szeméből érdektelenség sugárzott, ami rögtön tovaszállt, amikor jobban szemügyre vette Mártont.
– Hát élsz még, szépfiú?
– Most élek igazán – válaszolt Márton.
– Jó neked, én már azt sem tudom, hogy milyen az.
– Mit keresel itt ilyenkor?
– Buli volt, de épkézláb férfi nem akadt. Taxira meg nem futotta.
– Ott laksz még?
– Aha!
– Hazaviszlek, ha nem bánod.
– Az jó lesz. Megköszönöm, ígérem!
– Milyen formában?
– Tudod te azt.
– Bár fantasztikus volt veled, azért most kihagynám.
– Nocsak, nocsak! Rászoktál a fiúkra?
– Ne gúnyolódj, másról van szó. Lehet, számodra elképzelhetetlen, de szeretek egy nőt: a feleségemet.
A lány arca elkomorult, szemébe könny szökött, és szaggatott hangon beszélni kezdett.
– Én is szerettem valaha, mégpedig nagyon. Fiatalkorú voltam, a szüleim tiltottak tőle, így titkoltuk a kapcsolatunkat. Alig vártuk a tizennyolcadik születésnapomat, hogy összeházasodhassunk. Két hónap volt vissza, önfeledten tervezgettük az esküvőnket. Egy közeli faluban laktam, ő itt bányászkodott.
A leány elhallgatott, bambán bámult a köd sűrűjébe a kissé maszatos ablakon át. Márton kíváncsian várta, hogy folytassa, ám nem akart kérdezősködni. A lány néhány perc múlva magától folytatta.
– Péntek délelőtt még telefonált, hogy másnap megmutatja az albérletet, amit kinézett kettőnknek. Délután leszállt a föld alá, és meghalt egy sújtólég-robbanásban. Elhagytam a szüleimet, és beköltöztem az albérletbe, azóta is ott élek. Nem tudom őt feledni, csak az ital teszi elviselhetőbbé az életem. Ha nem iszom, szenvedek, ha viszont igen, akkor semmitől sem riadok vissza. Gyűlölöm a sorsom, az életem, de legfőképp önmagam.
Percekig csend honolt a jól fűtött kocsiban, az utastérbe tóduló fenyőillat befurakodott minden zugba, kellemes illatot hagyva maga után. A lány arcvonásai megkeményedtek, nemrég kimutatott érzelmei nyomtalanul tűntek el szíve keserűségében. Szemmel láthatóan bánta őszinte kifakadását, mivel felfedte gyengeségét valaki előtt, aki mit sem érthet az ő nyomorúságából.
Márton elfojtott hangja törte meg a rájuk telepedő csendet.
– Az én apám is bányászként halt meg. Anyám tiltotta, hogy én is a föld ölében keressem a kenyerem, pedig mindig is tudtam: ott a helyem. Az érettségimet követő héten veszítettem el anyámat, senkim sem maradt a világon. Hamar a bányában kötöttem ki, ahol barátokra és némi megnyugvásra leltem. Mikor lent vagyok, érzem apám közelségét, kit nem ismerhettem. A szénfal ragyogása a fénynyalábban olyan, mintha apám büszke tekintete vetődne rám; amikor megcsap a hátfejtés andalító hősége, mintha ő lélegezne valahol a láthatatlanban; mikor pedig reng a fejtés és futni kell, nem félek, mert én tudom, hogy az ő erős karja nem engedi összedőlni az ácsolatokat, míg el nem futottam. Odalent sosem volt baj, de amikor hazatértem otthonomba, akkor mindig rám tört a magány és keserűség. Észrevétlenül sodródtam egy olyan úton, amelyen te jársz, és ki tudja, hová jutok, ha egy erős kéz le nem térít onnan. Most boldog vagyok, amit neked is kívánok tiszta szívemből.
– Jó ember vagy, Márton, és megérdemled, hogy révbe értél. Egyszer majd én is talpra állok, de addig még szenvednem kell – mondta elszántan.
Időközben megérkeztek a latyakos útjaival siralmas képet mutató, egykor szebb napokat megélt lakótelepre. A lány kiszállt, nagy barna szemeivel szomorú pillantást vetett Mártonra, így mondva köszönetet és intve búcsút is egyben, majd apró lépteivel szó nélkül indult a sárgára pingált, lepusztult házikó irányába.
Néhány hónap múlva felkereste szüleit és visszaköltözött hozzájuk, majd feleségül ment egy helybélihez. Bár képtelen volt szeretni, férjét megbecsülte. Jó asszony lett belőle, akit két gyönyörű gyermekkel áldott meg az ég, megalapozva ezzel boldogságát.
Márton hosszasan bámult a lány után, s közben az együttlétükre gondolt. Akkoriban minden baj okozójának tartotta, ám valójában sorsának jobbra fordulását köszönheti a röpke kalandnak. Ha Keverika nem szipolyozza ki minden energiáját telhetetlen fúria módjára, ha nem elcsigázottan ment volna műszakra, ha az a hebehurgya Sümeki nem pellengérezi ki, akkor nem kellett volna várakoznia elszorult szívvel az aknásziroda előtt, hogy Szabó Miklós végre-valahára fejezze be a műszakírást, s akkor ki tudja, hogyan alakult volna további sorsa?
Feladta még az alvás reményét is. Gondjai oly nehéz teherként nyomták lelkét, hogy képtelen volt megnyugodni, csak emésztette magát hasztalanul, a megoldás pedig nem akarta mutatni magát. Feltápászkodott helyéről, ügyelve, nehogy zajt csapjon, megzavarva felesége édes álmát. Próbált nesztelenül kiosonni a szobából, ám a nagykorúsággal büszkélkedhető padló bosszantó nyikorgással reagált a mázsás teher nyomására.
– A mindenségit! – hördült fel, miközben az ajtóból ideges pillantást vetett az ágyában mozgolódni kezdő Editre.
Hirtelen arra gondolt, mióta rágja már a fülét az asszony egy padlócseréért, de még eddig nem volt hajlandó időt szakítani rá. Végre érezte izzadó talpa alatt az előszoba szilárd kövezetét, majd becsukva maga mögött a háló ajtaját, kissé megkönnyebbülve ment ki a konyhába.
Behelyezett egy csésze vizet a mikróba, teafiltert kotort elő a faliszekrényből, cukrot és citromot készített az asztalra. Ezután odalépett az ablakhoz, s a reluxa résein át az égbolt kémlelésével múlatta az időt.
A telehold nagylelkűen vetette oda néhány kósza sugarát a harmadik emeleti ablak páracseppekkel sűrűn benőtt üvegére. A csillagok serényen hunyorogtak magamutogató égi társuk fényes udvarának hátterében. Mindig megbabonázva bámulta az égi látványt, még most is feledni tudta gondját-baját néhány másodperc erejéig. Lenyűgözte a megfoghatatlan végtelenség, a milliónyi égitesttel büszkélkedő világűr.
A mikró tikkelése szakította meg rövidke megnyugvását.
– Mily’ csodálatos a világegyetem, mily’ titokzatos és hatalmas, s mily’ apró kis elemei vagyunk mi emberek, s mégis mily’ nagy problémáink lehetnek! – sóhajtott fejcsóválva, miközben beleejtette a szamóca ízű filtert a buzgón bugyborékolva forrongó vízbe.
Nem az a fajta ember volt, akit valaha is a kétségbeesés, tanácstalanság jellemzett volna, sőt kiegyensúlyozott életet élt hosszú-hosszú évek óta. Nem szerette a bizonytalankodást, a megoldások elodázását. Munkája révén lételeme lett a gyors döntéshozatal, a mindenkori határozott állásfoglalás, melyet a magánéletére is kiterjesztett. Most azonban galád módon cserbenhagyta eddig jól működő ítélőképessége, képtelen volt dönteni jövőjét illetően. Valójában még azt is kétségbe vonta, van-e neki egyáltalán ilyen?
Tudta, hogy élete sorsfordulóhoz érkezett, mint annak idején, amikor Szabó Miklós hanyag mozdulattal csapta hóna alá a műszaknaplót, és intett a legszívesebben világgá rohanó ifjúnak.
Megilletődve lépett be az aknászirodába, honnan gyakorta hallatszott hangos asztalcsapkodás, eszeveszett ordibálás. Állítólag a körletvezető hetente összetört két darab telefont az idegtépő raportok hevében, amelyek a napi teendők ismertetését, az előző szak munkájának a kiértékelését voltak hívatottak szolgálni.
Éppen senki sem tartózkodott bent kettőjükön kívül. A körletvezetés visszavonult saját irodájába, a reggeles aknászok még lent voltak, a délutánosok pedig meglátogatták a büfét, így biztosítva lehetőséget a négyszemközti beszélgetéshez Márton és a főaknász között, aki hellyel kínálta beosztottját egy rozoga széken.
– Nincs sok időm, ezért rövid leszek – kezdte beszédét Szabó, és legszigorúbb nézését elővéve, szinte széke támlájához szegezte szerencsétlen Mártont. – Nem tetszel az elmúlt időszakban, most is hogy nézel ki? – fogta vallatóra áldozatát ellentmondást nem tűrő hangon.
– Cudarul – hebegte Márton, majd megpróbált felhozni valamit a mentségére. – Tudja, mindenért az az átkozott bestia, Keverika okolható. Nem tudhattam előre, mit fog művelni velem. Azért a munkámat még el tudnám végezni.
– Nem a mai napról van szó. Ilyen előfordulhat négyhavonta egyszer, de nem havonta négyszer! – fakadt ki Szabó mennydörgő hangon.
– Ennyire látszott a munkámon? – gondolkodott Márton fennhangon, megfeledkezve magáról zavarában.
– Teszek én a te munkádra, édes fiam! – hördült fel indulatosan az idős férfi. – Én csak azt látom, hogy Molnár Géza gyermeke, akit én is fiamként szeretek, rossz útra tévelygett. Segíteni akarok, ha engeded.
– Miből gondolja, hogy rossz vagyok?
– Félreértesz. Becsületes, derék ember vagy, csak rossz társaságba keveredtél, és hagyod sodródni magad.
– Csak nem a barátaimra tetszik gondolni, akikkel eljárok szórakozni kicsit meló után?
– Ők nem barátok, csak ivócimborák. Bár tisztelem őket, mert rendes emberek, a munkában is maradéktalanul helytállnak, de tudnod kell azt is róluk: ők azok, akik ostoba módon, önpusztító életet folytatva tönkreteszik magukat. A bányamunka és a züllött életmód nem férnek meg egymás árnyékában hosszú ideig. A kimerítő munkát rendszeresen ki kell pihenni, a szervezeted ért ártalmakat egészséges életmóddal ellensúlyozhatod. Ráadásul mindenkor tiszta fejre van szükséged odalent. Aki nem így tesz, az megnézheti magát. Negyvenévesen roggyant öregember lesz belőle, az ötvenet kevesen élik meg. Családi életük jóval korábban tönkremegy, más nem jut nekik, mint a pia és a meló. Szerencsére nem sok társunk él így, de mindegyikükért nagyon fáj a szívem. Nem akarom, hogy te is közéjük tartozz!
– Azt hiszem, értem, amit mondani akar – szólt Márton lehajtott fejjel.
– Az még kevés! Tudd is, hogy mi a teendő! Nem lesz könnyű, de kis segítséggel menni fog, ígérem!
– Tudja, főnök, én annyira nem vágyom az italt, nem azért járok el a többiekkel. Sitt után, mikor hazafelé veszem az irányt, szinte rettegek a rám váró magánytól. Nincs senkim az égadta világon. Egy ideje érzem, baj van az életemmel, de nem akartam szembenézni a valósággal. Köszönöm, hogy felnyitotta szememet, és szeretném, ha segítene.
– Bízd csak ide magad! Majd kézbe veszem a magánéleted – derült fel Szabó egy csapásra, és jóízűen megveregette a fellélegző Márton vállát. – Először is, hadd hívjalak meg a hétvégi Fokos túránkra. Szombat reggel indulunk az üzem pihenőparkjából, teszünk egy jókora kört a környező erdőkben, aztán ugyanoda térünk vissza. A lustábbja nem tart velünk, ők addig raknak egy hatalmas tábortüzet, ahol este ökörsütéssel koronázzuk meg a napot. Legtöbben családostul jövünk, úgyhogy lesznek szép számmal korod béliek is.
– Köszönöm a meghívást, és örömmel veszem a megtiszteltetést.
– Addig is, volna egy ajánlatom. Gondold át jól, amit mondok, és szeretném, ha mielőbb választ adnál.
– Miről volna szó? – kíváncsiskodott Márton.
– Fülembe jutott, hogy szép eredménnyel érettségiztél. Ősszel indul aknászképzés a cég szervezésében, ahová szépreményű fiatalok jelentkezését várják. A szakunknak is illene valakit nevezni, aki helyt állna mind az iskolában, mind pedig vezetőként a későbbiekben. Kell a jó utánpótlás. Én rád gondoltam, kiváló aknászt faragnék belőled, olyat, aki sokra viheti a szakmában, beváltva ezzel édesapja dédelgetett álmait.
– Maga ismerte apám álmait? – kérdezte Márton csillogó szemmel, hirtelen feledve ottlétének a tényleges okát.
– Igaz barátok voltunk, sorsunk szorosan egybeforrott gyermekkorunktól fogva, sajnálatos haláláig. Együtt jártunk vájáriskolába, vállvetve teljesítettük első műszakunkat az üzemnél, egy szakban, egy csapaton dolgoztunk. Ő lett a csapatvezető, én pedig a helyettese. Ismertük egymás legrejtettebb gondolatait is, szavak nélkül megértettük egymást.
Szabó rövid szünetet tartott, szembetűnően küszködött érzelmeivel, ami megingatta sokak által irigyelt magabiztosságát. Hirtelen felállt, és az ablakhoz lépett, hátát mutatva izgatott hallgatójának. Kisvártatva újra beszélni kezdett.
– Házasságkötését követően a leghőbb vágya egy fiúgyermek volt, aki természetesen a bányászatban szárnyalja túl apja sikereit. Évekbe tellett, míg édesanyád várandós lett. Hatalmas ünnepléssel köszöntöttük a jeles eseményt, apáddal madarat lehetett volna fogatni. A későbbiekben sem lanyhult mámora, nem telt el úgy műszak, hogy ne beszélt volna születendő gyermekéről.
A férfi újra elhallgatott, két kezével az ablakpárkányra nehezedett, fejét lehajtotta, nyelt egy nagyot, s fojtott dühvel a hangjában folytatta a történetet.
– Nem élhette meg a várt napot, egy fájdalmas tragédia megakadályozta álmai beteljesülését. Nem voltam velük azon a napon. Egy gyötrő gyulladt fog miatt egész éjjel fenn voltam, reggel szabit írattam, és első utam a fogorvoshoz vezetett. Csapattársaim provokációs robbantást hajtottak végre műszakváltásban, és egy kivételével mind odavesztek az azt követő gázkitörésben. Ha velük lettem volna, biztosan elkerüljük a szerencsétlenséget. Apád nem ismerte a félelmet, vakmerő ember hírében állt. Nem tisztelte a természet erejét eléggé, és ez lett a veszte. Én az ellenkező oldalt képviseltem, túlzott óvatosságommal, elővigyázatos természetemmel az ő vészféke voltam. Mindig hallgatott rám, amikor csak kellett, jól kiegészítettük egymást. Ha ott vagyok, nem követik el a végzetes hibát.
Szabó Miklós fölegyenesedett, szomorú pillantást vetett Mártonra, láthatóan befejezte mondandóját.
– Mi történt, milyen hibát emleget? – kérdezte Márton hevesen.
– Erről az egyetlen túlélő tudna beszélni, de ő nem hajlandó erre. Egy biztos: olyan helyen érte őket a halál, ahol a robbantás idején senki sem tartózkodhatott volna.
– Ki az az ember? Itt dolgozik még? Ismerem?
– Többé nem szállt le a föld alá, egy értelmes szót se lehetett kihúzni belőle. Teljesen megőrült.
– Hol él? Hogy hívják? – pattant fel Márton a helyéről.
– Nyugodj meg, kérlek! Egyszer majd elviszlek hozzá.
– Ne haragudjon, ha tiszteletlen voltam!
– Nem tesz semmit. Még szeretnék megosztani veled egy gondolatot, mielőtt elmész. A tragédiát követően határoztam el, hogy aknász leszek, mégpedig olyan, aki felkészültségével, szaktudásával, körültekintő munkájával vigyázza és óvja a hozzá beosztott dolgozók egészségét, testi-lelki épségét, és mindent elkövet a balesetek elkerülése érdekében.
– Ezt érzi és tudja minden, a keze alatt dolgozó bányász – helyeselt Márton.
– Nem könnyű feladat, de hidd el, megéri.
Görnyedt háttal, szemlesütve lépett be az aknászirodába, ám feszesen kihúzott felsőtesttel, magasra emelt fővel, szilárd lélekkel távozott onnan. Nem volt ő az a céltalan ifjú többé, tudta mi a feladata: életre kelteni apja elveszett álmait.
Óvatos megfontoltsággal kortyolgatta gőzölgő teáját. Hajnali hármat ütött a szomszéd órája, olyan tisztán hallatszott, mintha a saját lakásában kongatott volna a derék szerkentyű, nagy kötelességtudóan.
Miután megitta teáját, újult erővel tört rá a bizonytalanság, a gyötrő kétségbeesés megvadult fenevadként mélyítette karmait áldozata félelemmel telt szívébe. Mit tegyen? Hogyan tovább? Hogy is kerülhetett ilyen kiszolgáltatott helyzetbe pont ő, ki mióta eszét tudja, rendet, jólétet és gazdagságot biztosított maga körül. Megteheti-e családjával, hogy ez egyszer önös érdekeit előtérbe helyezve a szívére hallgat, és idő előtt szembe néz az elkerülhetetlennel, vagy meghasonulva önmagával végignézi a lelkének oly facsaró pusztulást, és szenvedve a keserű tapasztaltaktól kibírja, egészen az utolsó percig.
Ilyen, és ehhez hasonló megválaszolhatatlannak tűnő gondolatok ostromolták zavargó elméjét, mígnem iszonyatos erővel sújtott le hatalmas öklével a virágmintás abrosszal terített asztallapra.
Egy pillanat erejéig engedte csak szabadon indulatait, máris aggódva tekintett a szobaajtóra, attól tartva, sikerült fellármáznia szeretett feleségét. A világért sem okozott volna ijedtséget annak az asszonynak, akit azon a szép emlékű Fokos túrán vetett útjába a sors nagylelkű akarata.
Alig várta, hogy eljöjjön a szombat reggel, és közölje Szabóval: kész a tanulásra, és szeretne a nyomdokaiba lépni. Tisztában volt vele, mennyire nehéz feladat a többműszakos kemény munka mellett még tanulni is, de bízott önmagában. Ha csak az eddig kocsmázásra szánt perceket tanulással tölti, már nem lehet baj, gondolta bizakodóan.
Végre beköszöntött a várva várt reggel, és komótosan kapaszkodtak felfelé a meredek ösvény zizegő avarral borított, kissé csúszós talaján. Mélyeket lélegezve szívta tüdejébe a friss erdei levegőt, melyet összehasonlíthatatlanul élvezetesebbnek ítélt a kocsma füstjénél. Közvetlen Szabó mellett haladt, sokan lépdeltek előttük és utánuk is, vidám zsivajjal nyomva el az erdő susogását.
Szabó nem lepődött meg Márton döntésén, mosolyogva árulta el, ő már beharangozta jelöltjét a főnökségnek. Aztán kiselőadást tartott a hegyi túra tüdőre gyakorolt áldásos hatásáról. Időnként nagyot fújtatott, egyre sűrűbben kapkodott levegő után, míg végül beszélni se tudott. Mit számított az egészséggel való törődés, ha egyszer tüdeje oly sok port és szennyeződést elnyelt a föld alatt.
A bányászok legalattomosabb ellensége a szilikózis, őt is gyötörte már kíméletlenül. A belélegzett ártalmas anyagok nagy része, hosszabb-rövidebb idő után távozik a szervezetből, ám egy bizonyos hányada örökké ott marad. Az egytől öt mikron nagyságú, főleg kovasav tartalmú szemcsék letelepednek az ember tüdejében, elpusztítva ott a munkájukat végző sejteket. Minél nagyobb terület válik az enyészet martalékává, annál kevésbé tud megfelelni funkciójának a légzésért felelős szerv. Eleinte kapkodja a levegőt, majd egyre gyötrőbb légszomj keseríti a szerencsétlent, végül odáig fajulhat a folyamat, hogy a beteg szép lassan megfullad, vagy a szíve mondja fel a szolgálatot.
Egy hangulatos tisztás közepén tartottak pihenőt. Márton óhatatlanul is cserbenhagyta a csapatosan letáborozó idősebb korosztály képviselőit – akik a politikai helyzetet kezdték elemezgetni –, és a térdig érő fűben keresztbe-kasul szaladgáló, vidám kacarászás és csacsogás közepette tarka-barka lepkéket hajkurászó leánycsapatban találta magát. Sosem látta őket korábban, még a bemutatkozásra sem kerítettek sort, ám amikor mind közül a legcsinosabb lány szemébe nézett, úgy érezte: nagyon régóta ismerik egymást.
Többen is pályáztak egy hatalmas pillangóra, közülük Márton volt a legügyesebb. Diadalittasan emelte a magasba összekulcsolt kezeit, jelezvén a többieknek, hogy ott vergődik az áhított zsákmány. A hollófekete hajú, gyönyörű leány kipirult arccal állt meg előtte és nagy barna szemeivel érdeklődőn nézett Mártonra. Hosszú szempillái ragyogtak a rávetődő napsugártól, rövid szoknyája alól kivillanó formás combjai mágnesként vonzották a tekintetet.
Márton lecövekelt lábakkal, megbabonázva állt néhány másodpercig, majd a két keze között kétségbeesetten vergődő pillangót a lány felé nyújtotta.
– Tessék, ez a tied – suttogta kedvesen, és mélyen a lány szemébe nézett.
Az csak mosolygott csalfán, miközben a fiú két csuklóját gyengéden megfogta, és ügyes mozdulattal szabadjára engedte annak féltve őrzött foglyát.
– Egy ajándékot nem illik elherdálni – replikázott Márton színlelt komolysággal.
– Ez így lett igazán értékes számomra. Különben is, nem az én kezemből szállt el – kacérkodott a lány.
A csodálatos nap hátralevő részét egymás közelében töltötték, és a mesés tájakon haladó túra alig tíz kilométere bőven elég volt ahhoz, hogy a szerelem piciny szikrája felélessze szívükben a lángot. Oly hirtelen támadt a szenvedély, és úgy elröppent az a néhány óra, hogy még a vezetéknevét se kérdezte meg a lánynak. Az csak a legközelebbi randin derült ki, hogy az általa nagyra becsült Szabó Miklós lányába lett szerelmes.
Őszig tartott az önfeledt boldogság. Akkor egy esőáztatta, lucskos nap estéjén kisírt szemekkel nyitott be Edit Márton szobájába, és elfúló hangon közölte döntését: – Nem említettem eddig, de felvettek az egyetemre. Holnap Budapestre költözöm, csak ritkán jövök haza.
– Sebaj, majd megyek hétvégente – szólt Márton reménykedve.
– Ez nem fog menni. Sokat gondolkoztam, civódtam önmagammal és arra jutottam, jobb, ha véget vetünk a kapcsolatunknak. Hidd el, kérlek, nekem is annyira fájdalmas, mint neked, de így kell történnie.
– Hogyan? – hördült fel Márton értetlenül.
– Szép volt veled, túlságosan is. Még képes vagyok a szakításra, ami később már nem biztos, hogy menne.
– De hát miért lenne rá szükség egyáltalán? Szép családot alapíthatnánk.
– Épp ez az! Nem akarok bányászfeleség lenni. Én tudom, hogy mivel jár ez, mennyi félelemben és aggódásban volt részünk. Nem szeretném ugyanezt a családomnak.
– Megértelek, de én vallom: a boldogság megér minden kockázatot.
– Igazad van! Hagyd ott a bányát, és tanulj más mesterséget! Fiatal vagy és jó eszű, biztosan sikerrel járnál, s többé semmi sem gördíthetne akadályt szerelmünk elé.
– Túl sokat kérsz – válaszolt Márton lemondóan.
Edit másnap reggel elutazott Budapestre, és három hosszú hónapig hírt se hallott róla, pedig nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá.
Egykedvűen ballagott hazafelé egy reggeles műszakot követően, súlyos léptei alatt ellenállás nélkül roppant meg a frissen hullott hó. Ráérősen keresgélte az ajtókulcsot, mikor megérkezett, és közben tervezgette, hogy alszik egy órácskát, azután tiszta fejjel tanulni fog, egészen estig. Kicsit sajnálkozott az elfecsérelt idő miatt, de fáradtan úgysem fogott az esze.
Behelyezte kulcsát a zárba, és döbbenten fedezte fel, hogy valaki megelőzte. Heves szívdobogás közepette rontott be, és lelke féktelen ujjongásával vette tudomásul: oly sokszor visszatérő álma beteljesedett. Edit ült az ágya szélén frissen, szépen, kívánatosan várva reá. Nem szóltak semmit, hang nem hagyta el ajkukat, ez nem a szavak ideje volt. Szorosan összefonódó testtel ölelték egymást, hosszú-hosszú perzselő csókkal pecsételve meg a viszontlátás örömét.
– Hát, mégis eljöttél? – szólt végül Márton.
– Igen, és többé el se megyek.
– Hogyhogy, s mi lesz az egyetemmel?
– Tudod, a lábam az remekül bírta, a fejem az már kevésbé, de a szívem az sehogy. Ő nem bírja nélküled.
– Akkor sem fejezheted be a tanulást – aggályoskodott Márton.
– Egy szerető férj gondoskodása, csodás gyermekek nevelése, az mindennél többet jelent számomra. Te mit szeretnél, Márton?
– Amit a bányász himnusz mond: „Bányász kislányt óhajt szívem, ki szívéből bányász legyen.”
Éppen hogy felhörpintette utolsó korty teáját, amikor nyílott a szobaajtó, és megjelent Edit bozontos feje. Álmosan pislákoló szemei rögtön tágra nyíltak, amikor megpillantotta gyűrött arcú férjét, aki a konyhaasztalnál gubbasztott.
– Veled mi történt? Cudarul festesz, tudod-e? Csak nem beteg vagy? – ostromolta kérdéseivel a férfit, miközben odalépett hozzá, és gondos mozdulattal helyezte tenyerét férje homlokára.
– Lázad nincs – állapította meg nagy szakértelemmel. Komoly tapasztalattal bírt, majdnem olyan pontos volt, mint egy lázmérő. Két gyermeket nevelt fel, számtalan alkalommal ápolgatta őket előforduló betegségük idején.
– Kutya bajom – nyugtatta meg Márton acélos hangon, gyengéden megfogta felesége kezét.
– Akkor a lelked gyötri valami kíméletlenül, látom rajtad.
– Igen. Elég nagy a zűrzavar itt belül – adta meg magát Márton minden további ellenállás nélkül. Nem látta értelmét a halogatásnak, előbb-utóbb Editnek is szembesülnie kell a komor tényekkel.
– Mikor óhajtasz beszélni róla?
– Hajnal felé járunk, nem ez a legalkalmasabb időpont. Várjunk vele reggelig! – kérlelt Márton, akár egy kisgyerek.
– Ahogy jónak látod – engedett Edit.
– Menj csak aludni, nem szeretném elrontani a te álmod is.
– Azt szeretném, ha te is nyugovóra térnél. Nem akarom, hogy fáradtan dolgozz délután. Kevésbé tudsz vigyázni magadra.
– Képtelen lennék az alvásra, inkább itt maradnék a konyhában.
– Talán meg tudnálak nyugtatni, minek után édes lesz az álom. Nem gondolod? – búgta Edit csábosan, mialatt kedvese mögé lépett, szorosan átkulcsolta mellkasát, és érzéki csókot lehelt nyakára.
– Te mindig képes vagy csodákra – jegyezte meg Márton, s átengedte egész lényét az asszony közelsége okozta izgató bizsergésnek. Néhány percig behunyt szemmel állta vágyai gerjedését, majd finoman kivonta magát az ölelésből, felállt helyéről és szembefordult feleségével. Ajkuk szomjasan nyílott az édes csókra, szívük hevesen kalimpált, testük mohón feszült egymásnak, s csak addig engedtek a szorításból, míg a férfi gyengéden vonta asszonyát a hálószoba csalogató sötétjébe.
Az erőmű kürtjének jellegzetes, messze szálló öblös hangjára ébredt. Napjában három ízben kürtölte világgá az ég felé méltóságteljesen nyújtózkodó, vörös téglából rakott kémény, hogy eljött a műszakváltás ideje. Most éppenséggel a reggel hat órai kötelességének tett eleget, mire Márton tréfásan mondta magában: Te sem legénykedsz már sokáig, hamarosan fújhatod.
Viszonylag kipihentnek és nyugodtnak érezte magát, dacára a lidércnyomásos éjszaka élénken élő emlékének. Jó hatású volt a kétórányi szundítás, mely Edit hathatós beavatkozásának volt köszönhető. Ó, az a drága asszony! Ő mindig pontosan tudja, mi kell Mártonnak, kit jobban ismer saját magánál. Olyan volt ő neki, mint a tikkadó növényzetnek a hűs nyári zápor, mint erdőnek a madárcsicsergés; azaz sivár, tartalom nélküli életet élne nélküle. Ő mindig képes hatni férjére: ha kell, asszonyi gyengédséggel csitítgatja háborgó lelkét; ha kell, okos tanácsaival segít a vacilláló férfinek; ha kell, önfeláldozó gondoskodással biztosítja munkában megfáradt párjának az otthon nyugtató melegét; de ha kell, elég egy rosszalló tekintet, mire a címzett azonnal tudja: valamit helytelenül cselekedett.
Márton tisztában volt az asszony értékeivel, és nagyra becsülte őt, amiért próbált minél jobb hitvese lenni. Azonban önmaga értékeiről sem feledkezett meg. Kemény, veszélyektől sem mentes, fárasztó munkával teremtette meg családja mindenkori biztos anyagi hátterét, a megélhetési gondok nélküli jómódú életet.
Edit sosem kényszerült arra, hogy megértse a sokadika gondolatát, hogy egyszer is élére állítgassa a családi kassza forintjait. Ellentétben sok-sok hazánkfiával, kik becsületes munkájuktól függetlenül gyakorta kell farkasszemet nézzenek a valóság e komor arcával.
Márton büszke volt rá, hogy felesége sosem kényszerült munkavállalásra, megengedhették maguknak azt, hogy csak a család körül végezze áldásos tevékenységét, a gyermeknevelés becses feladata kösse le ideje nagy részét. Igaz, miután kirepült a családi fészekből fiuk és lányuk, Editben feltámadt a haszontalanság érzete, és elhelyezkedett egy orvosi rendelőben, ahol asszisztensként dolgozik napi négy órában.
Hosszú évek során építették fel kis birodalmukat, megvolt mindenük, amiről valaha is álmodtak. Boldogság és jólét jellemezte életüket, amit a távoli égbolton tornyosuló viharfelhők se zavarhattak meg ez idáig. Ám ezek a komor felhők most ideértek, s könyörtelenül ott morognak a holnap kapujában, villant át Márton elméjén, és újra szaggatni kezdte lelkét a kétségbeesés. Mit hoz a jövő, hogyan vészelik át a nehéz napokat? Merre induljon? Van-e remény arra, hogy egyszer még értékes ember lehessen, családja biztos támasza? Hogy fogja Edit viselni a számára ismeretlent?
– A pénz nem boldogít, csak nagyon tud hiányozni – sóhajtott alig hallhatóan, és végigsimított felesége kócosan illatozó haján.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 4658 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
