Porci megmenti Petit

Petit a nyári szünet első napján szülei felültették a vonatra, és utazott is a nagyszüleihez Aranybányafaivára, hogy velük töltse a nyarat. Amikor megérkezett Peti, szorosan megölelte nagypapáját. Sétáltak hazafelé. Peti az iskoláról mesélt, nagyapa pedig belekezdett abba a végtelen hosszú történetbe, amit minden nyáron elmondott Petinek a falubéli elhagyott bányáról és az ott élő manókról.

- Tudod, Peti, 50 évig dolgoztam a bányában. Mindig azt hittem, hogy megtalálom az aranyat, de csak szén volt mindenütt. - mondta a nagypapa.

- Ha én nagy leszek, megveszem a bányát és megtalálom az aranyat. Papa, elhiszed? - kérdezte Peti.

- Elhiszem, de addig még sokat kell tanulnod, hogy tudd, mit tesz egy bányász a föld mélyén - mondta a nagypapa.

- Taníts meg engem! - kérlelte Peti nagyapját.

Peti és nagypapája minden nap elsétált a bányához, de csak messziről nézték meg. Peti hallgatta a régi történeteket.

Egyik nap, amikor a papa nem ért rá, Peti elhatározta, hogy egyedül megy el a bányáig. Tudta, hogy a bánya veszélyes lehet, mert a nagyapja sokszor elmondta, mégis továbbment. Sötét volt minden. Peti alig látott, de csak ment tovább előre a vágány mellett. Elhagyott csillék, szerszámok, lámpások mellett ment el. Zajokat hallott. Mintha valaki tüsszögne.

- Igen! Egyre hangosabban hallani! Már szinte valaki itt tüsszentett mellettem - motyogta maga elé.

- Prrr-ciii! Prrr-ciii! - hallatszott.

Peti annyira megijedt, hogy rohant volna kifelé a bányából, de megbotlott és már zuhant is bele egy elhagyatott tárnába.

- Jajj! Segítség! Eltörött a lábam! — kiáltott fel fájdalmasan.

- Prrr-ciii! Nem elég nagy itt a por, még te is felkavarod?! - hallotta.

- Jajj! Segítség! Nem akartam rosszalkodni! Segítsen, kérem! - fakadt ki a fájdalmas kiáltás Petiből.

Hirtelen meglátta a magasban a furcsa kis lényt, zöld nadrágban, gombokkal, aki a kezében lámpát tartott. Olyan kicsi volt és folyton tüsszögött.

- Ne félj, Porci vagyok, a bányamanó! Ezt az elhagyott bányát őrzőm, itt lakom a bányában.

- Manók nem léteznek - mondta Peti.

- Már hogy ne léteznének? A nagyapádat is jól ismerem. Nem mesélt rólam?

- Mesélt manókról, de azt hittem, nem igaz a történet!

- Ha mi nem lennénk, a bányászok élete még nehezebb lenne. Mi segítünk nekik, hogy el ne élje őket a balszerencse! Még köszönni és úgy szoktunk, hogy „Jó szerencsét!”. Ezt sem tudtad?

- De ezt tudom! - sírt Peti és nagyon fájt a lába is. Megbánta már, hogy idemerészkedett. A nagyszülei biztos nagyon aggódnak már miatta.

- Ne sírj! Segítek! De meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el, hogy találkoztunk, mert akkor nagy bajba kerülök.

- Jó! - szipogta Peti.

- Leeresztem a létrát! Szorítsd össze a fogad és mássz fel!

Peti összeszedte minden erejét és bátorságát és felmászott a létrán. Ott volt a manó mellett, aki szinte megigézte a tekintetével, a csillogó arany gombokkal. Azután annyira elnehezedett a szeme, hogy már semmit sem látott. Porci, akit azért hívtak Porcinak, mert mindig tüsszögött a portól, tüzet gyújtott a bánya bejáratánál. Jól megrakta fával, hogy magasra szálljon a füst. A nagypapa rohant át a mezőn. Észrevette a felszálló füstöt a bányánál. Tudta, hogy ott lesz Peti. Égett a tűz, Peti ott aludt mellette, csupa kosz volt és fekete a szénportól.

- Prrr-ciii!- hallotta a nagyapa a bányából.

- Jó szerencsét! - köszönt a nagypapa.

- Jó szerencsét! - hallotta bentről.

- Köszönöm! - mondta nagypapa befelé a bányába.

Másnap Peti bekötözött lábbal ébredt, mellette nagyszülei ültek aggódó arccal. A nyár végére Peti lába helyre jött. A nagyapával kisétáltak a bányához.