| A BÁNYAMANÓK ÖRZŐJE |
| 2019. Június 09. Vasárnap, 23:55 | |||
|
A BÁNYAMANÓK ÖRZŐJE
Réges-régen, mikor még a dédapád is kicsi volt, volt egyszer egy mélységesen mély bánya.
Különös egy hely volt ez, a gyomrában ugyanis kicsinyke lények nagy csákányokkal vájták a földet és csilléken szállították a smaragdokat. Az emberek egymás között csak bányamanókként suttogtak róluk, de senki emberfia nem akadt, aki valaha is találkozott volna akárcsak eggyel is. Féltek az emberektől. Csak akkor jelentek meg és kezdték a sziklákat vájni, ha a bányászok hazamentek. Nappal a bánya mélyének repedéseiben húzták meg magukat.
Egy reggel, mikor a bányászok dolgozni indultak, egy hat éves kisfiú is velük tartott. Az egyik vájár vitte magával a fiát, Ádámot, hogy legyen egy kis szórakozása. Amikor elérték a bányát, meggyújtották lámpásaikat, majd a mélybe leérve megkezdték fáradságos munkájukat. Ádám egy darabig figyelte, ahogy az apja dolgozik, de csakhamar elunta magát. Felkapcsolta a zseblámpáját és a bánya mélye felé indult. Ment és ment, míg egyszer csak feltűnt neki, hogy már nincsenek körülötte fáklyák, de még fáklyatartók sem. Itt még senki se járt! 'Á gondolta magában és körbe— körbe tekingetve bandukolt egyre tovább. Egyszerre furcsa neszeket hallott. Körülnézett, de nem látott senkit és semmit. Eloltotta lámpáját és várt. Újra hallotta a neszeket, mégpedig pontosan maga előtt. Hirtelen a hang irányába kapott. Erezte, hogy megragad valamit. Meggyújtotta a lámpát és nagyon meglepődött. Egy kicsi, szakállas emberkét tartott az ingénél fogva. Mivel Ádám soha nem látott még ilyen apró lényt, megriadt és futni kezdett. Rohanás közben azonban elbotlott egy kőben és eszméletét vesztette.
Arra ébredt, hogy manók állnak körülötte. Kettő közülük éppen egy vizes kendőt rakott a fejére. Ádám felült és félénken nézett körbe:
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte tőlük.
- Mi a bányamanók vagyunk - szólalt meg egyikük. - Segítünk az embereknek bányászni.
- De ha nekünk segítetek, miért nem mutatkoztok előttünk soha?
- Mert félünk tőletek. Ha az emberek megtalálnak bennünket, soha többé nem hagynak bennünket békében élni. Téged csak azért mentettünk meg, mert nagy bajban voltál.
- Köszönöm, hogy megmentettetek. A titkotokat megőrzőm és senkinek sem beszélek rólatok - mondta a fiú.
Még sokáig társalogtak, jó barátságot kötöttek és sokat játszottak. Az idő azonban nagyon elszaladt. A fiú elköszönt a manóktól és megígérte, hogy máskor is eljön hozzájuk játszani. Ahogy visszatért, az apja nagyon megszidta, hogy hol maradt olyan sokáig.
Ettől kezdve a fiú minden nap elment a bányába, mígnem egyszer meg nem betegedett. Kérlelte rávenni a szüleit, hogy hadd kísérje el aznap is az apját, de hajthatatlanok voltak. Az apja aznap is a bányában dolgozott a többi munkással. Eszébe jutott a kisfia ijedt arca, amikor megtudta, hogy aznap nem mehet el a bányába. Vajon merre járt Ádám minden nap a bányában? - kérdezte magában. Egyet gondolt, és elindult arra felé, amerre a fia korábban mindig eltűnt. Hamarosan megpillantotta a bányamanókaá és a csodálkozástól alig tudott szóhoz jutni. A bányamanók is megijedtek,1 hiszen Ádámot várták. Aggódva válaszoltak Ádám apjának kérdéseire. Végül a bányász izgatottan elszaladt és elújságolta a hírt többieknek. Persze nem hittek neki, de ő elvezette őket arra a helyre, ahol a bányamanókkal találkozott. Mindenki ámulva nézte az apró lényeket.
Az egyik embernek azonban feltűntek a bányamanók apró csákányai és talicskái, és felkiáltott:
- Ezek el akarják venni tőlünk a smaragdokat! Kapjuk el őket!
A többiek felbőszültén helyeseltek. Ettől kezdve az emberek üldözték a bányamanókat.
Ádám egy nap elszökött otthonról és a bányába futott. A manók elúj-j ságolták a hírt, hogy az emberek megtalálták és üldözik őket. A fiú nagyon megharagudott az apjára és a társaira.
- Készüljetek! Itt háború lesz, nem hagyjuk, hogy az emberek elvé-l gyék a bányát! - kiáltott fel.
A bányamanók is belátták, hogy nem maradt más választásuk. Fegyvereket készítettek. A fiú csempészte a bányászokhoz a hadüzenetről szóló levelet, melyben a csata helyszíne és időpontja volt. Mikor felállt a két hadsereg, az apa akkor látta meg a fiát a bányamanók között.
- Kisfiam! - kiáltotta neki. - Ezek a manók a bányát akarják! Ők akarnak itt bányászni, hogy gazdagok legyenek.
- Nem igaz! Ti akarjátok magatoknak! - kiáltotta vissza a fiú.
Sajnos a bánya már öreg volt, így a két sereg kiabálásától hatalmas kő- zúdulás támadt. A bánya beomlott. Mikor az apa odanézett, ahol az előbb még a manók álltak, már csak a hűlt helyüket találta.
Az apa megbánta, hogy a bányamanókkal szembe fordult, de fiát többé nem látta.
Mondják azonban, hogy néha látnak egy fiút manókkal játszani hol ebben, hol abban a bányában. Talán köztük él ma is valahol.
Czipa Klára tizenegy éves tanuló
Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium, Miskolc
Felkészítő szülő: Czipa Zoltán
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 1512 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
