EGYETEMI ÉVEK - FELNŐTTEM

2019. Június 05. Szerda, 23:59

EGYETEMI ÉVEK - FELNŐTTEM

Az érettségim jól sikerült. Az érettségi után a gépiparis tanárok, meg a szüleim javaslatára jelentkeztem a Miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemre. A felvételi vizsga nem volt nehéz. A tanulmányi eredményem és a családi körülményeimről kérdeztek. Felvettek, de ebben biztosan közrejátszott az is, hogy a háború után az élet újra indításához nagy szükség volt műszaki szakemberekre. Az oktatás egy miskolci gimnázium helyiségeiben kezdődött el, mivel az Egyetem épületei még nem voltak készen. A tanítás szakágakként egy-egy tanteremben folyt, és rendszerint a tanársegédek tartották. Lakásunk egy valamikori kolostorban volt. Nem volt rossz hely, csak egy kicsit zsúfolt. Előnyére szolgált, hogy bent volt a városban. Ez az időszak egy évig tartott. Egy év után a tanítás már az Egyetemvárosban, DUDUJKÁN folyt. Dudujka az Avas hegység Miskolcnak az ellentétes oldalán, közel a görömbölytapolcai fürdőhöz terült el. Az egy év alatt elkészült több létesítmény, többek között a Nagyelőadó is.


	Miskolci Egyetem Forrás: Fortepan.hu

Most már ebben folyt az oktatás. Az egyetemre a helyőcsabai villamossal jártunk ki. Innen gyalog csak pár perc sétára volt az egyetem. Az egyetemet rabok építették, akiknek nagyobb része politikai fogoly, a többi köztörvényes elítélt volt. Külön dolgoztatták őket. Az egész egyetemi építkezés egy rabtábor volt, melyet szögesdrótkerítés vett körül. Mi magasan a fejük felett pallón jártunk. Tilos volt beszélgetni velük, mi azonban ha az őr nem figyelt oda ismerkedtünk, beszélgettünk velük. Elmondták: sok esetben mondvacsinált ügyek miatt távolították el őket a munkahelyükről, vagy a családjuktól. Az előadásokat most már a Nagyelőadóban a Professzorok tartották. Fárasztó előadások voltak. Az utolsó órákon már nem is tudtunk figyelni, kivéve néhány zsenit, aki még a Professzort is kijavította. Letelt a két év, letettünk minden vizsgát. Azt tartották, aki az első két évet kibírta, az Isten sem menti meg hogy mérnök legyen. Sokan lemorzsolódtak, nem bírták az iramot. Mert iram az volt. Az Egyetemnek, a többi Egyetem mellett be kellett bizonyítania a létjogosultságát, ezért nagyon szigorú vizsgáztatás folyt. A harmadik évtől kezdve már szakirányú képzésben vettünk részt. Nekünk bányagépészeknek, mivel kevesen voltunk, az előadásokat a tanulókörökben tartották. Itt tartotta hőerőgép előadásait Lancsalics professzor is. Egy tudós, de végtelenül szétszórt egyéniség. A teremben kis távolság volt az előadói pulpitus és a hallgatói asztalok között. Mi inkább hátul ültünk, mert a Professzornak nem volt jó az emésztése és ennek néha hangot is adott. Hiába kérte jöjjünk előrébb, arra való hivatkozással, hogy onnan jobban látunk, nem mentünk. A tananyag keretében ismertette a gőzgépek, így vasúti gőzmozdonyok működését is. Sőt gyakorlati oktatás keretében Miskolc és Hatvan között elvileg vezettük a mozdonyt is. A miskolci Tiszai pályaudvarról indultunk. Ott álltunk a mozdonyvezető mellett miközben magyarázta mi hol van és mit vezérel. A vezetésben tevékenyen nem vehettünk részt, a mozdonyvezető csak dudálni engedett. Nekünk ennyi is elég volt. Gondolom csak púp voltunk a hátán, csak akadályoztuk munkájában. Azt azonban felismertük milyen nagy felelősség van a vállán. Mennyi mindenre kell figyelni, hogy a rábízott szerelvény épségben, időben a célhoz érjen. A gyakorlati oktatás ellenére a vonatozást az egyetemi évek alatt sem szerettem meg. A vonatozás pedig életem részé lett. Pécsről csak átszállással tudtam Miskolcra utazni. Hosszú volt az út, sok időt vett igénybe. Az első évben csak Karácsonykor és Húsvétkor jöttem haza. Az első év végén, komolyabbra fordult későbbi feleségemmel a felszínes kapcsolat. Azon a nyáron az országúti nézelődésből udvarlás lett. A második évben ezért sokkal gyakrabban jártam haza. Anyám meg is jegyezte az ő kedvéért biztos nem jöttem volna ennyit haza. Bár iskolásként utazási kedvezményt kaptunk, ez nem volt elegendő az utazási gyakoriságára és a költségek fedezésére, ezért hét végeken a többi diákkal együtt elmentem dolgozni, esetenként vagont kirakni. Cementes zsákokat, rönkfát kellett rakódni, a munka a vagon teljes kiürítéséig tartott, mértékegysége alapján fizettek. Nem volt könnyű, de úgy érzem megérte. Tanultunk traktort is vezetni. Az új Hoffer traktorral a lányok majd elvitték az egyetem sarkát, lemondtak róluk, csak mi fiúk próbálkoztunk vele. A lendkere- kes indítású traktort nagyon nehéz volt elindítani és nehéz volt vezetni. Nem sokáig kísérleteztünk vele. Az Egyetem gazdasági egysége vette használatba. Tanultunk motorkerékpárt is vezetni, de az évfolyamnak kevés volt az öt db magyar gyártmányú 125-ös Csepel. Folyton javításra szorultak. Mi páran vállalkoztunk a motorok javítására. A motorokat rendszerint az UV dombon próbáltuk ki. Az UV domb egy jellegzetes dombocska volt a görömbölytapolcai út mellett. Aki itt készült a vizsgára rendszerint megbukott, mert inkább a fürdő felé haladó csinos lányokat nézte a tankönyv helyett. A motor javításához kapcsolódik egy nagyon kellemetlen élményem, ami miatt majdnem kirúgtak az egyetemről. A negyedik év végén orosz nyelvből államvizsgát kellett tennünk. Nekem nehéz vizsga volt, mert a többiekkel ellentétben én középiskolában angolt tanultam, így orosz előtanulmányaim nem voltak. Először meg kellett tanulnom a középiskola anyagát, a cirill betűket. Nehéz volt, de sikerült. A sikeres vizsga feletti örömükben többen az orosz könyvekből az UV dombon tüzet gyújtottak, amit az egyetem pártbizottsága főbenjáró bűnnek minősített, és jelentette a város vezetőinek. Szerencsétlenségemre ebben az időben én is arra jártam a javított motort próbálni, ezért engem is a vétkesek közé soroltak. Hatalmas fegyelmi vizsgálat folyt, nyilvános tárgyalást hívtak össze. A vizsgálat végéig minden érintettet eltiltottak minden egyetemi tevékenységtől, így nem is vizsgázhattunk. A tárgyaláson részt vett a város és az egyetem vezetésén kívül még az elhárítás is. Végül az egyetem akkori rektora Dr. Terpán Zénó kiállt mellettünk, diákcsínynek minősítette az egészet. Egy diák kivételével felmentettek bennünket, így engem is. Máig sem tudom ki volt a súgó, pedig sokan kerestük, beszéltünk volna vele! A hőerőgéptan vizsgái mindig különlegesek voltak. A prof. rendszerint elfeledkezett a vizsga napjáról. Sokszor vártuk hiába. Egy idő után megkerestük, szóltunk neki, így valamikor éjfél körül vizsgáztunk. Ilyenkor rendszerint elaludt, amikor felébredt, mondtuk, bizonyára emlékszik, már mindenki levizsgázott, csak a leckekönyveket kell kitölteni és aláírni. Az utolsó vizsga eredményét írta be és aláírta. Nekünk nagyon megfelelt. A vizsgaidőszakban egyik legnehezebb feladat volt átállni a másik tárgyra. Ilyenkor nagyokat sétáltunk, vagy ha volt pénzünk ittunk egy keveset. Egy ilyen alkalommal a főutcán sétáltunk hazafelé, és énekeltük az akkor népszerű Bilicsi számot az „Apu hod med be”című dalt. Szerencsétlenségünkre ép a matematika prof ablaka alatt. Kint állt a lakása erkélyén, megismert bennünket. Megszólalt, na, holnap majd meglátjuk HOD MED BE. Másnap matematika vizsga volt. Féltünk, mert a matematikavizsga egyébként is kemény megpróbáltatás volt. Életbe lépett a zabszem effektus. Nekem különösen nehéz volt, mert a gépiparis matematikatudásom átlagon aluli volt. Nekem kétszer annyit kellett a matematikával foglalkoznom, mint másnak. A vizsgán kellemesen csalódtunk, mert a prof unokájának ez volt a kedvenc száma. Nekünk büntetésül előtte, vele együtt újra el kellett énekelnünk. Szerencsénk volt, közülünk nem bukott meg senki, én sem. Az egyetemen a tanmenetben a katonai oktatás is szerepelt. Tüzértiszti oktatást kaptunk. A tanév során elméleti oktatást kaptunk, a nyári szünetben táborba vonultunk gyakorlati képzésre. A táborban nem készültek fel jöttünkre. A sátrak ugyan álltak, de a fekhelyekkel nem voltunk kibékülve. Ágas-bogas, görbe rönkfára helyezett szalmazsákon aludtunk. Már aki ilyen körülmények között tudott aludni. Nehezen, de egy hét után megszoktuk. Ebben közrejátszott az alaki kiképzés is, elfáradtunk. Egy tizedes akart bennünket számtanra oktatni, egyszer-egyet tanítani. Persze kinevettük szegényt. Át is helyezték, de helyette nem kaptunk más oktatót. A tábor vezetése az oktatást önképzőköri formában oldotta meg. A csoportban mindig felkészült valaki, aki előadta az aktuális anyagot. Zajlott az élet. A tanmenetben lőgyakorlat is szerepelt, amit Újkígyóson mutattak be. Szerencsére nem mi lőttünk, mert akkor a környéken nem maradt volna élő ember. Nekünk csak nézni kellett. Tanulsága viszont volt: megtanultam menet közben aludni. Ez úgy történt, hogy menet közben, ketten közre fogták a harmadikat és vezettük. A másik tanulság, hogy más által bejáratott csizmában egy nap alatt nem szabad 76 km-t gyalogolni. Mire visszaértünk a táborba mindenki nyomorék lett. Ebből a táborból úgy kellett megszökni, mert a táborban kitört dizentéria járvány miatt nem engedtek elmenni. Mi már visszaöltöztünk civilbe, de a táborból nem engedtek ki. Ezért toronyirányt elszöktünk a vasútállomásra. Ott már várt a tábor őrsége. Úgy szöktünk fel menet közben a vonatra. Pécsre érve még több napig vártam, féltem, hogy értem jönnek. Ez idő alatt az Egyetem a sok rabnak köszönhetően egyre épült. Elkészültek a kollégiumok, az ebédlő és a többi létesítmény. Mi is Miskolcról beköltöztünk a kollégiumba. Már nem kellett villamosozni. Hatan kerültünk egy szobába és maradtunk együtt az egyetem befejezéséig. A több éves együttélés ellenére nem lettünk igazi barátok, pedig együtt tanultunk, együtt jártunk vasárnaponként Perecesre vagont kirakni, és üres időnkben együtt kártyáztunk. Az egyetem befejezése után az első egyetemi találkozáskor már idegennek éreztem őket, úgy láttam, hogy ők is. A régi emlékeken túl, már nem volt közös témánk, mindenki már kiépítette saját új baráti körét. Megnősültek, gyerekük született, ennek ellenére mégis örültünk egymásnak. Befejeztem az egyetemet, megvédtem a diplomamunkámat: egy bányának a sűrített levegős ellátását kellett megtervezni, elkezdődhettek a munkás évek. Az utolsó egyetemi napok igen mozgalmasak voltak. Munkahelyet kellett választani. Összetereltek bennünket az egyik előadó terembe. Ott már vártak bennünket a bányák, a gyárak, a katonaság, a tűzoltóság képviselői. Sokan voltak, csábító ígéretekkel. Pécsre a Bauxit bányához is kértek 4 gépészmérnököt. Nem volt jelentkező, mert már tudtuk, hogy a bauxitbánya név az uránbányát takarja. Végül engem, mint pécsit és még három társamat jelöltek ki, pedig az egész családom a szénbányához kötődött. Addig nem folytatták a tárgyalásokat, amíg mi igent nem mondtunk. Az egész évfolyam bennünket nógatott, míg végül beadtuk a derekunkat és 1956. május 1-én munkába álltam. Utólag visszagondolva nem bántam meg. Az egyetem végeztével a munkába állás előtt még egyszer tiszté avatás címen bevonultattak katonának. Szerencsére ez csak három napig tartott. Éppen az atrap lőtéren gyakoroltunk, amikor megjelent a tábor vezetője, közölte, hogy a négy Bauxitbányához szerződött bányamérnök azonnal szereljen le, menjen haza. Nem volt nálam boldogabb ember, főleg azért mert pár nappal előtte nősültem. Ha ehhez hozzá tesszük, hogy 1956-ot írtunk, így én katonaként elkerültem a harci eseményeket, a társaim nem. Szerencsém volt.

Kedvencekhez ad

Könyvjelző

Email-ben elküld

Találat: 1556

Hozzászólások (0) add comment