| Számvetés: Rigli |
| 2018. December 22. Szombat, 17:49 | |||||||||||
|
GYEREKKOROM
Wendling Andrásként 1930. október 1-én, második gyerekként egy Rigli nevű bányász kolónia második sorában, nagyapámék, Labudek József lakása mellett jöttem a világra. Nevünket 1937-ben, egy országos magyarosítási hullám hatására Vándori-ra változtattuk. Nővérem tíz évvel volt idősebb nálam, aranyos, jólelkű testvér volt. Nagy kár, hogy húsz éves korában csont-tuberkulózisban meghalt. Most, öregen érzem igazán a hiányát. Nagyon féltékeny voltam rá, mert betegsége miatt mindenki részéről kiváltságot élvezett. Én voltam mindenben a második.
Nagyapámat Labudek Józsefnek, nagyanyámat Jablanovszki Máriának hívták. Irattári kutatásom alapján a Labudekek - több család - valószínűleg Morvaországból jöttek Magyarországra. Ezt támasztja alá, hogy az oroszok bejövetelekor nagyapám valamilyen szláv nyelven megértette magát velük. Nagyapám is és az egész rokonságom anyai ágon bányász volt. Bányászok voltak az őseim is. Nagy volt a rokonság, anyai ágon hét nagybátyám, nagynéném volt. Ezek közül kettő az első világháborúban, Isonzónál halt hősi halált.
Abban az időben a bányászok körében jellemző volt a sok gyerek. Családonként nem volt ritka az öt, hat gyerek. Például Luftkolonin (ma Hősök tere) élt Antal György és családja. Nekik tizenhat gyerekük született. Négy közülük - három lány és egy fiú - ma is él, néha találkozom velük. A többiek szétszóródtak az egész világban, még Amerikában is élt egy testvérük.
Sajnos az apai ágat valamilyen általam nem ismert ok miatt nagyon kicsit ismerem. Szüleim nem, vagy csak kis mértékben tartották velük a kapcsolatot, így róluk nem sokat tudok. Amire halványan emlékszem, apámnak egy testvére élt Pesten, és egy unokatestvére Újpetrén, a Náncsi néni. Náluk többször voltam nyaralni. Az én bányatelepi ismeretemnek furcsa volt a falusi élet, eleinte olyan elhagyatottnak, idegennek éreztem magam. Szerencsére a nagynéném fia, az Édi pártfogásába vett. Ő közel olyan idős volt, mint én. A család, és az egész falu főleg svábul, azaz németül beszélt, még a gyerekek is. A nagyszülők nem is tudtak magyarul, így ha érvényesülni akartam, kénytelen voltam én is megtanulni svábul. Eleinte furcsa volt a falusi élet, a korai kelés, az állatok etetése, az állandó munka és a falusi szagok. Más volt minden: először azért mert nem értettem mit beszélnek, később mert mások voltak a szokások. Furcsa volt, hogy a mise is német nyelven folyt. Furcsák voltak a falusi ételek, de főleg az, hogy a szegény bányász fiút mindenáron etetni, hizlalni akarták.
A család a faluban gazdagnak számított: volt hat lovuk, köztük egy fedező mén, öt tehenük, és több hold földjük, A faluban én egy kiállítási tárgy voltam, akit mindenki megnézett, de barátsággal fogadtak, Nagyon sajnáltam, amikor értesültem, hogy volksbundságuk miatt kitelepítették őket Németországba, nem találkoztam többet velük, A fiúkkal, Édivel egyszer még 1964-ben Pécsett nálunk találkoztunk, feleségestől jött hozzánk, Beszélgetésünk alatt elmondta, hogy a család Kelet-Németországban Zwickauban illetve Lipcsében él, Felesége német volt, nem tudott magyarul, Érdekes volt a két feleség beszélgetése: feleségem nem tudott németül, Édié nem tudott magyarul, ennek ellenére jól megértették egymást, Sajnos valamiért a barátkozás abbamaradt, nem jöttek többet Magyarországra, Valószínűleg a határok lezárása volt az oka, Annak idején a Vasfüggöny korszakában nem lehetett külföldre utazni, Egy idő után - 3 évenként - már kaptunk ugyan útlevelet, így utazhattunk akár az NDK-ba is, de ennek beszerzése sok utánjárást igényelt, Feltehetően nekik is gondot okozott az úti okmány beszerzése, így elmaradtak a további találkozások,
Helyükre erdélyi menekültek költöztek be, akiknek a mezőgazdasági munkáról fogalmuk sem volt, Pár év után arra jártam, ez meg is látszott: elhanyagolt lett a porta,
A némettudás végig kísérte az egész életemet, sokszor a hasznomra volt,
A budapesti nagybátyámmal talán ha kétszer találkoztam, A családja soha nem járt nálunk, így sem a feleségét, sem a fiait nem láttam, Apám nem mesélt róluk, én meg nem kérdeztem, Most már sajnálom,
RIGLI
Gyermekkorom egy részét az óvodától egész iskoláskoromig, Rigliben éltem le, Riglit, Riegel Antal vállalkozó nevével azonosítják, aki mint utólag megtudtam Selmecbányán szerzett bányamérnöki oklevelet és bányavállalkozóként volt ismert, Szakszerű bányászkodást folytatott, a termelt szenet a DGT-nek adta el, Később látta, hogy a szénért folytatott versenyben még a György-akna tulajdonosaként sincs esélye, ezért vállalkozását eladta a DGT-nek,
Rigli György-akna szerves része volt, mert az akna dolgozói Rigliben laktak, Riglit valamikor a beépülés, az asszimilálódás előszobájának tartották, Aki rendesen dolgozott, először itt kaphatott lakást, A megbecsült dolgozó a ranglétrán egy lépcsővel feljebb lépve már a Hősök terén is lakáshoz juthatott, Az én családom is végigjárta ezt az utat, A nagybátyám és a mi családunk is így került Luftkolonira,
Szép volt Rigliben lakni, Szép volt a környezet, rendesek voltak a lakosok, Aki nem volt közénk való az gyorsan szedte a sátorfáját, kiközösítették, A mögöttünk lévő sorban lakó barátom a Jakab Jenő volt, Amíg Rigliben éltem, vele játszottam a legtöbbet, A szokásos, a lehetőséget kihasználó, akkori gyerekjátékokat játszottuk, de a fő attrakció a siferen való nyári szánkózás volt, ami alatt a György-aknai meddőhányót kell érteni, A szánkó vagy egy lavór, ami körbe- körbeforgott, vagy inkább egy szívlapát volt, melyet a nyelével irányítani tudtunk, A sifer meredek, de főleg fekete és poros volt, és egy órás szánkózás után ez meg is látszott rajtunk, A szüleink sem ismertek meg bennünket, akit kiválasztottak nem biztos, hogy saját gyereke volt, Ha eltalálták, az a gyerek volt a nap hőse, Ennek többször is megittuk a levét, mert a szülők alkalmi erőfölényüket megmutatva, a vízcsap alá tartottak bennünket, hogy végre emberi formánk legyen,
A másik kedves szórakozásunk a sifer tövében eredő forrásban való tocsogás volt, A forrás nem volt bővizű, de a házak között a falu felé folydogált, Eredetét tekintve kétséges volt, Egyesek azt állították, hogy ez a régi bányászkodás maradéka, mások szerint a bányatelepről lajtos kocsival összeszedett vécék ürüléke, melyet a sifer tetején kialakított mélyedésbe ürítettek, Ez bennünket, gyerekeket egy cseppet sem zavart, Az viszont igen, hogy a kifolyó víz télen-nyáron meleg lévén, óriási lódarazsaknak adott otthont, és ezek gyakran megtámadtak bennünket, Ilyenkor vittük a büdöst és futott ki merre látott,
A kiskertek mögött erdő húzódott a riglisi erdő, ide is kijártunk játszani. Az erdőben óriási szarvasbogarakat lehetett fogni. Vigyázni kellett velük, mert szarvaikkal nagyot tudtak az ujjúnkba csípni. Néha kegyetlenek voltunk, mert a bűnös szarvasbogarat megbüntettük, szarvait összezártuk. Tudtuk, hogy így elpusztul, mert védekezni a másik hím ellen nem tud, az meg nem tűrt vetély- társat.
Az erdő déli végén volt egy kis homokbánya, a riglisiek innen vitték a lakásokhoz szükséges homokot. A gyerekeknek tilos volt odamenni, mert az oldalfalból kibányászott homoklyukak komoly veszélyforrást jelentettek. De mivel jó volt a homokban játszani, ezért mégis odamentünk. Volt is baleset, egyszer fél méteres homok dőlt rá egy gyerekre, szerencsére ki tudtuk húzni, komolyabb baja nem lett. A homokbányából jó volt a kilátás, jól rá lehetett látni a falura, meg az alatta elhaladó szénszállító Talbotokra, vagonokra.
A Talbotok villamos meghajtású mozdonyok voltak. Ferenc-akna és az Újhegyi mosó között kiépült vasútvonalon szállították a kibányászott szenet.
A mozdony után kapcsolt speciális vagonokba Ferenc-aknán töltötték a Silókból a szenet, amelyet Újhegyen dolgoztak fel, különböző minőségű kereskedelmi szénné. A keletkező meddőt, salakot függőkötélpályán szállították a tároló helyre.
A kész mosott szenet itt vagonokba rakták és szállították rendeltetésük helyére. Ebből az évek során egy hatalmas hegy keletkezett, amely már Pécs egyik jellegzetessége lett. A városhoz közeledve már messziről lehetett látni, valószínűleg innen származik a terület ÚJHEGY elnevezése is. A feldolgozás során egyik melléktermék volt a SLAM. Ez egy kevés fűtőértékkel rendelkező széniszap volt. A városi lakosság szívesen vásárolta, mert nagyon olcsó volt. Szállítása viszont nagyon nehéz, mert amerre vitték az úttestre csöpögött, hazaérve csak vödörben lehetett a tároló helyre hordani. Ennek ellenére, olcsósága miatt, keresett cikk volt. A bányák bezárásával ez az üzem is felesleges lett, bezárt. A salakdombot az erőmű hasznosította és hordta el. Ma már a nyomai sincsenek meg. Rigli lakosai mind bányászok voltak, az aknák valamelyikén különböző beosztásokban dolgoztak. Nem volt nagy szomszédolás. Mindenki ismert mindenkit, baj esetén összezárt a társadalom valamennyi tagja kicsiktől a nagyokig és erejéhez mérten igyekezett segíteni. Ez ma már nem így van, igaz nincs bányászat sem. Nincs, ami a társadalmat összekösse.
Rigli - hivatalos nevén György telep - két domb között fekszik. Nevét, mivel munkásai valószínűleg György-aknán dolgoztak, az akna nevével azonosították.
Riglit több házsorban elhelyezett négylakásos bányászházak alkották, Riglit megközelíteni Luftkoloniről két módon lehetett, Közúton, amelyen a lovas kocsik közlekedtek vagy a gyalogosok számára épített lépcsősoron,
Az én időmben már mindkettő igen kikopott volt, főleg a közút sifer felőli kanyarja,
A szoba-konyhás lakásokhoz közös épületben elhelyezett WC-k tartoztak, Mi a második sorban, a sor középső házában laktunk, melyben négy lakás volt, s minden lakásban volt egy szoba, egy konyha, A ház egyik végén lakott a nagyapám és családja, Nagyapám, mint akkor a bányászság általában, szerette a bort, Nem volt részeges, mérsékelten fogyasztotta a borát, Minden évben egy hordóval hozatott, egy baranyai községből, Hidorről, Mindig volt a pincéjében hidori bor,
Mi a ház közepén egy közös folyosóról „gang”-ról nyíló lakásban kaptunk helyet, Szomszédunk Greilikék voltak, jól megvoltunk velük, Fiúk, Jenő volt az első barátom, Vele, nővérével és a családjával, bár mindketten elköltöztünk, hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot,
Rigliben egy iskola is épült, de az én időmben már nem volt ott tanítás, lakásként használták,
Rigliben lassan cserélődtek a lakók, Ki azért költözött el, mert elment a bányától máshova dolgozni, így nem járt neki lakás, ki meg nyugdíjba ment és azért nem járt neki lakás, Mi is elköltöztünk Luftkolonira, Hősök terére, Számomra ezzel egy új világ nyílt meg, egy új világ kezdődött, Néha még lementem meglátogatni az ismerősöket, de az idők során egyre ritkábban,
Nagyapámék nyugdíjba vonulása után - miután a riglii lakás jogosultsága a nyugdíjba vonulással megszűnt - a gyerekeinél laktak, szintén a bányától bérelt lakásban, Hol egyiknél, hol a másiknál, de legtöbbet nálunk, Itt is iszogatott, de egyre ritkábban, Nyugdíj mellett is járt dogozni, István-aknán a palahányó szalagjáról, a Mukiról szedte le a meddő kőzet közül a szenet, és a hulladék fát, Ezért valamilyen jutalékot kapott, de hogy kitől és hogyan, erre már nem emlékszem, Én nem szerettem, de azt hiszem ő sem engem, soha nem volt egy kedves szava hozzám, Nála a nővérem volt az egyetlen szeretett személy, s talán más nem fért a szívében, Nagyanyám viszont engem is szeretett, Ennek sokszor tanújelét adta, amikor nagyapám tudta nélkül két-három fillért adott, hogy a mozinál vegyek nyalókát, Volt egy apró bukszája, amikor elővette már tudtam, hogy kérésem nem volt hiábavaló,
Nagyapám tárolójában, még Rigliben találtam véletlenül egy gombos harmonikát, amit soha nem használt, a kezébe se vette. Én néha titokban megszólaltattam, kértem adja nekem, megtanulok rajta játszani. Nem adta oda, mondván nem nekem való, kicsi vagyok még ehhez. Nagyon megsértődtem, annyira, hogy még most is emlékszem rá.
Takarékosan éltünk, amit lehetett magunk termeltünk, akkor vettük meg, amikor olcsón lehetett kapni. Egyszer téli eltevésre vettünk két zsák krumplit, s mivel nedves volt, nagyapám vállalta, hogy éjjel megforgatva megszárítja. Egy pint bor mellett kezdte szárítani, mire az üveg félig lett, elkezdte énekelni a kedvenc nótáját: „ten taz trám tasz iz máj lébn”. Ez valamilyen a soknemzetiségű lakosság által használt, főleg német alapokon nyugvó nyelven volt, ami körülbelül magyarul annyit jelent: „az álom az én életem”. Reggelre a bor elfogyott, ő a krumplin elaludt, de a krumpli megszáradt.
Nagyapám furcsa, magának való ember volt. Ez főleg a nővérem halála után mutatkozott meg. Nyugdíjba vonulása után - ahogy ez általában akkor szokásos volt, mivel a DGT már nem biztosított lakást a számukra - a család vette magához. Egyik gyerekénél sem tudott megmaradni. Sem Vasas, sem Ulmann telep, sem Bánom nem volt megfelelő, végül mindig nálunk kötöttek ki. Kicsit szűkén voltunk, de halálukig nálunk maradtak.
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 1757 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
