| A legenda nyomában |
| Írta: Talló Zoltán | |||
| 2017. Május 13. Szombat, 15:14 | |||
|
A legenda nyomában
Egyszer volt, hol nem volt, valahol nagyon a láthatáron túl, volt egy város. Manók lakta hely volt, ahol a központban egy hatalmas hegy állt, arra várt, hogy valaki felfedezze titkait. Régen, valamikor 400-500 évvel ezelőtt még nyitva volt a hegy alá vezető járat, de mára már nagyon szigorúan őrzik. Akkoriban nagyon sok bánya, alagútjárat volt, ahonnan előnyerték a manók a szenet és a kristályokat, ám már ezzel nem foglalkoznak. Amikor a bányában egyre több rubintot, smaragdot, földpátot és gyémántot találtak, megnövekedett a munkások számával a gondatlanság is, így egy napon hatalmas baleset történt.
Mostanában történt, hogy volt egy manó, akit hajtott a kíváncsiság, és vakmerőén újraindította a felfedezést, annak ellenére, hogy senki nem engedte meg neki. O volt Agyász, aki roppant elszánt volt, valamilyen szinten kalandvágyó és egyben emberséges is. A barátai viszont önzőek voltak, megbántottak másokat csak azért, hogy nekik jó legyen. Ezek a tulajdonságok inkább Furkászra és Monászra voltak jellemzőek. Furkász nagyon szókimondó, és szereti a saját maga útját járni; jobban szeret a saját kis világában élni és tudomást sem venni a körülötte zajló dolgokról. Monásznak pedig főleg a szája volt nagy, de hamar inába szállt a bátorsága, ha arra került a sor. Zabászra az előbbiek nem voltak igazak, ő nem szerette, ha a középpontban van, viszont a hasát annál jobban. Tehát, ők négyen indultak felfedezésre, legalábbis nagyon igyekeztek, de sehogy sem tudtak egy véleményre jutni.
Feszült volt a hangulat, de hajthatatlanok voltak, és elindultak a járat felé. Titkos átjáró volt, amelyet már nem őriztek, mert azt hitték, hogy senki sem tud róla, így azon bejutottak. Alig mentek a járatban, amikor megtalálták egy bányászmanó régi naplóját.
- Nézzétek mit találtam! - mondta Agyász.
- Ez a napló akkor íródhatott, amikor még szabad volt a járat. - majd olvasni kezdte.
- Nem akarlak megzavarni az elmélkedésben, de nem mennénk vissza? Éhes vagyok! - mondta Zabász korgó gyomorral.
- Zabász, hisz hoztál magaddal ételt... De miért az a baljós érzetem, hogy azt már te megetted? - kérdezte tőle rosszat sejtve Agyász, majd visszatért előbbi gondolatához - Azt írja azért hagyták abba a bányászást, mert közel harminc bányász veszett oda, amikor beszakadt alattuk a muszkovit.
- Ugye a boszorkányok már nincsenek itt ?
- suttogta rémülten Monász. - Hiszen a legenda szerint ők ragadták el a bányászmanókat. Ami azt illeti, én nem akarok találkozni velük. A legenda szerint a szellemeik még bányában vannak. - folytatta vékony, alig hallható hangon.
- Miért suttogtok? - kérdezte Agyász.
- Mert a falnak is füle van, a boszorkányoknak meg lehet, hogy több is, mint kettő. - hebegte Monász.
- Egyébként mi az a muszkovit? - szólt közbe a haspók Zabász.
- Ej, te sosem jelentél meg a kőzettan órán? A muszkovit egy nagyon gyenge kristálykőzet, amely a legkisebb nyomásváltozásra is leszakadhat. - válaszolta Agyász.
Ugyan már, nehogy elhiggyétek a legendát, félősök! Ez csak egy mese, hogy ezzel riogassanak minket, és távol tartsanak a járattól. - förmedt rájuk Furkász. - Ha életetek végéig félni meg rettegni akartok, csak tessék. Engem viszont hagyjatok békén!
Furkász egyedül akarta járni a saját útját, ami Agyásznak már kevésbé tetszett. Nem akarta magukra hagyni őt, mert ha egy kicsi is igaz a legendából, akkor bajba kerülhetnek. Nem volt mit tenni Agyász elindult utána. Alig léptek párat, már vitába keveredtek.
Te meg mégis miért jössz utánam? Kioktatni akarsz? - kérdezte Furkász.
- Nem, de ha bajod esik, és segítségre lesz szükséged, akkor legyen ott valaki.
- Oh, milyen kedves! Most igazán meghatódtam! - jegyezte meg ironikusan Furkász.
- Mi volt ez? - kérdezte Monász - Ez a hang.
Alig hangzott el a kérdés, Monász el is szaladt. Agyász is félt, de Monász után szaladt, azt hitte valami baja van. Furkász látta, hogy szinte fejvesztve menekülnek, így ő sem maradt. Zabász is utánuk futott, bár ő attól ijedt meg, hogy a többiek elrohantak. Alig érte őket utol, kérdőre is vonta őket:
- Miért kellett kirohanni? - lihegte Zabász.
- Mi volt az a morgás? Biztosan a boszorkányok voltak. El akartak ragadni minket is. - mondta Monász, olyannyira megrémülve, hogy annál jobban már nem is lehetett volna.
Zabász hasát fogta nevetett. A többiek el sem tudták képzelni mi olyan mulatságos azon, hogy az a valami rájuk morgott. Monász szerint nagyon mérges lehetett és vérszomjas is.
- Ti megijedtetek a morgástól, pedig az csak egy újabb röhögő görcsöt kapott. Majd nagy levegőt vett és végre kinyögte: pedig az csak az én éhes gyomrom volt.
Ekkor tátva maradt a szájuk, és meg is nyugodtak. Lefújták a második felfedező útjukat, mert bele sem akartak gondolni mi történne, ha legközelebb nem Zabász gyomra korogna.
Hát itt a vége, fuss el véle!
Tompa Beatrix-Erzsébet tizenhárom éves tanuló Miskolczy Károly Általános Iskola, Micske
Felkészítő tanár: Sípos Hódgyai Edit
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 2483 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
