| Szénporos élet 6. rész |
| 2013. Február 12. Kedd, 17:01 | |
|
6.
Lendületesen húzott az akna felé az egy vagonettből álló népes. Egyedül ült benne, idegeit még mindig borzolták a mögötte hagyott műszak eseményei. Nem ilyen búcsúra vágyott, az önmagába vetett hite foszlott köddé néhány óra leforgása alatt. A természet bebizonyította: ha épp úgy tartja kedve, csak játékszere az ember, bármily erősnek és megingathatatlannak is hiszi az magát, minden tudásával és hatalmával együtt.
Mire kiértek a „B” pontra, kezdett belenyugodni gyengeségébe, ám újabb megpróbáltatásnak nézett elébe: hamarosan eljön az utolsó kiszállás ideje.
Nagyot zökkent a népes csille, amikor befékezett a mozdony, és megállt. Összeszedte holmiját, már amit nem hagyott el valahol a bányamezőben. Jobb kezével megkapaszkodott, aztán gyakorlott ugrással kint is termett a népesből. Alig tett pár lépést, amikor Tóth Jakabbal találta szemben magát, aki a felvigyázók melegedő fülkéjéből pattant ki.
– Mi a gond mester? – kérdezte Márton. – Miért nem szálltunk már ki?
– Magát vártam – rebegte az öreg.
– Miben segíthetek?
– Én csak… Én csak meg szeretném köszönni, amit értem tett az évek során.
– Ugyan már! – legyintett Márton, és megszorította a felé nyújtott kezet.
– Keresték telefonon.
– Kicsoda?
– A Tibi főnök.
– Máris beszélek vele, csak adja erre azt a telefont!
Tóth Jakab készségesen kapta fel a kagylót, és kérte az aknászirodát, majd nyújtotta Mártonnak.
– Micsoda fejlődés! – rázta meg a fejét Márton álmélkodva.
Közben meghallotta Pál Tibi hangját, aki rögtön tréfálkozni kezdett.
– Remélem, hajlandó leszel végre kiszállni, elég bajt kevertél!
– Ne aggódj, holnaptól úgyis tied a pálya.
– Iparkodj, mert a teljes szak itt várakozik az iroda előtt. A helybeliek, a vidékiek, a polskik, mind itt vannak, senki se ment haza.
– Hogy fogtok holnap dolgozni? – csóválta fejét Márton.
– Az már legyen az én gondom, de valakit kifelejtettem a felsorolásból.
– Halljam, ki az?
– Inkább adom, hisz alig bír magával – nevetett Pál Tibi, és átadta Editnek a telefont.
– Én is itt vagyok – szólt bele meghatottan.
– Én pedig perceken belül ott leszek.
– Várlak nagyon.
– Ígérem, semmi se gátolhat meg!
– Abban biztos vagyok – jegyezte meg Edit sejtelmesen.
– Régóta vagy itt? – kérdezte Márton aggódva.
– Pár perce érkeztem – füllentett Edit szemlesütve.
– Biztos hallottál róla, volt egy kis zűr idelent. De ne aggódj, nem volt vészes! – zárta le a témát Márton fellélegezve.
– Akkor siess! – kérlelte Edit gyengéden.
– Repülök, a szó szoros értelmében véve, úgyhogy el se köszönök – mondta Márton, és átadta Jakabnak a telefont, aki letette azt.
– Meddig kell itt őrködnöm? – kérdezte az öreg.
– Amíg le nem váltják, vagy a diszpécser el nem küldi.
– Értettem!
– Akkor jó szerencsét, mester – köszönt Márton, és elindult az akna felé.
– Még valamit! – állította meg Jakab. – Mi lesz velem? Valaki meg tudja mondani?
– A Pál Tibi gondját viseli. Legalábbis amíg bánya lesz.
– És utána?
– Utána? Azt se tudom, hogy az én utam hová vezet – felelt Márton szomorúan..
Pedig dehogynem tudta ő! Látta ő, kinek mi lesz a sorsa. Látta ő az öreget hontalanul bolyongani az utcán, miután nemcsak a munkahelye szűnt meg, hanem a legényszálló is, amely a fedelet jelentette a feje fölött. Hacsak a gondviselés nem fogadja kegyeibe, nehéz sorsra van ítélve. Látta ő széthullani a boldog családokat; az egykor büszke tekintetű férfiakat könyörögni a legócskább munkáért; a külhoni munkából évente kétszer hazalátogató, komor tekintető bányásztársakat; a szégyentől pironkodva, segélyekért sorban álló asszonyokat. De látta önmagát is, amint kudarcot kudarcra halmoz az álláskeresésben, idegeit felőrli a tehetetlenség, és egyre mélyebbre kerül a végeláthatatlan szakadékban.
Fejét magasra emelte, s megpróbálta gyorsan elhessegetni gondolatait, elvégre is volt még pár perce vissza bányászpályafutásából. Megfáradva, kissé sántikálva közelített az aknához, sajgó arcába belevágott a csípős hideg levegő. Csizmája alatt recsegett az elterített zúzottkő, a kanyaron túl egy mozdony dohogott, de mindenből már semmit sem érzékelt. Szinten várta a kas, hogy három perc alatt kirepítse a napszintre, amit úgy várt minden bányász egész műszakon át. A csatlós magasba emelt kézzel intett búcsút, és hármat ütött a jelzőre. Kisvártatva nagyot rándult a kötél, aztán sebesen indult meg felfelé a robosztus acélszerkezet.
Nem engedte le a védőfüggönyt, úgy állt szemben a bejárattal. Egy utolsó pillantást vetett a talpa alatt eltűnő harmadik szinti rakodóra, aztán behunyt szemmel hallgatta az orrától pár centiméterre surrogó vezérlécet. A kas egyre gyorsabban száguldott, átjárta testét a fagyos hideg. Hallotta a második, első, aztán a tárószint zaját, majd érezte a külszín friss leheletét.
A felszabadult öröm, amely ezt a pillanatot szokta köszönteni, ezúttal elmaradt.
Nagyot zökkent a kas, amikor beállt a szintre, a lengőpad zajosan csapódott vaskos körmeivel, közvetlenül a lábfeje mellett. A csatlósfülkében melegedő szállítási emberek megemelték kobakjukat, de ő ezt se vette észre. Rezzenéstelen arccal, előreszegett fejjel indult az új élet felé. A lelkének, a szívének, az életének egy részét, a büszkeségét hagyta ott, 650 méterre a föld alatt.
VÉGE
Kedvencekhez ad
Könyvjelző
Email-ben elküld
Találat: 3538 Hozzászólások (0)
 Szóljon hozzá Ön is!
|
RSS-csatorna hozzászólásai
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
