Szénporos élet 5. rész

2013. Február 12. Kedd, 16:44

Észrevétlenül elröppent az elkövetkezendő néhány óra. Végigjárt minden munkahelyet, váltott pár szót mindenkivel, aki csak a keze alatt dolgozott. Elköszönt, és meghívta őket egy italra műszak után. Gyakran szorult el a szíve, amikor egy-egy régi jó bajtárstól kellett elköszönni.

Este nyolc körül járt, amikor visszatért a 227-es csapat környékére, és lerogyott az első útjába kerülő telefon mellé. Rég fáradt el ennyire, de lesz majd ideje pihenésre, gondolta fanyar mosollyal arcán.

A hátralévő alig egy órát a provokációs robbantás szervezésével szándékozott eltölteni. Nem egyszerű dolog egy ilyen műveletet levezényelni úgy, hogy minden a legnagyobb rendjén menjen. Kiüríteni és őrökkel védeni a több kilométer hosszú, szinteken át kóborló, a gázkitörés által veszélyeztetett bányatérségeket; gondoskodni a kellő számú őrről, azok eligazításáról; visszamaradó népeseket intézni; feszültség-mentesíttetni a villamos berendezéseket; gondoskodni a robbantóanyagról és leellenőrizni a több száz méter hosszú állandó beépítésű robbantóvezetéket, nem sérült-e valahol?

Mindezen tevékenységek elengedhetetlen feltételei egy biztonsággal végrehajtott provokációs robbantásnak. Elég egyetlen hiba, s máris végzetes következményei lehetnek: a rossz helyen pásztoló őrnek elég egy lélegzetvétel a metánnal szennyezett levegőből; a hibás ürítés következtében bárki beszédeleghet a veszélyeztetett bányatérségbe, de még a vájvégre is besétálhat a robbantás pillanatában; a hibás villamos berendezés sújtólégrobbantást okozhat; a használhatatlan robbantóvezeték arra kényszerítheti az embert, hogy beljebb merészkedjen a biztonságos távolságban kijelölt robbantóállomástól, és veszélyes helyről végezze az indítást.

Márton számtalan provokálást hajtott már végre, minden egyes alkalommal különös gondossággal járt el. Sosem vétett hibát, s a végén sem engedélyezett magának semminemű lazaságot.

Első lépésként egyeztetett a diszpécserrel, majd a szinti felvigyázókkal, aztán leadta rendelését a robbanóanyag raktárosnak. Mikor mindezzel végzett, az őrség kijelölése és okítása következett. Összesen tizenegy személyre volt szüksége, közülük hat főt felhívott és telefonon mondta el nekik a teendőket, míg a maradék öt főt a 228-as csapat állította ki. Őket fél kilencre rendelte magához, hogy személyes megbeszélés keretén belül egyeztessenek.

Alig tette le a telefont és dőlt hátra helyén, amikor a vágat messzi sötétjében felfedezte az első lámpafényt, melyet újabb négy követett. Ahogy közeledtek, úgy vált egyre kivehetőbbé az öt férfi alakja, akik sűrű porfelhőt kavartak vaskos lépteikkel. Odaérve Mártonhoz, körbevették őt.

– Itt vagyunk, főnök, ahogy óhajtottad! – szólt egyikük.

– Nagyon helyes – fejezte ki Márton elégedettségét, aztán sorra elmagyarázta mindenkinek, merre menjen, hol találkozzon a másikkal, mikor jelentkezzen be az őrhelyen, mire figyeljen oda különösen, és mit kell tenni, ha rendkívüli esemény történik.

Lassan magyarázva beszélt, árgus szemekkel figyelte az illető arcát. A legkisebb felmerülő kétely esetén is visszakérdezéssel győződött meg szavai érthetőségéről. Azok pedig megmosolyogták magukban aprólékos főnöküket, hisz tudták már betéve feladatukat, végighallgatták jó párszor ugyanezt az előadást. Ennek ellenére komoly arccal figyelték Mártont, aki mellett érezhették a vezetői odafigyelést, és a maximális biztonságra való törekvést.

Miután megnyugvással vette tudomásul, hogy mindenki érti a dolgát, egy rövid mondattal zárta le a megbeszélést:

– Akkor negyed tízre legyetek a helyeteken!

Erre a pillanatra vártak a többiek, s szinte vezényszóra kezdtek faggatózni:

– Tényleg a mi munkahelyünk áll meg? Az első körben leszünk elküldve? Holnap szélnek leszünk eresztve? – záporoztak a kérdések egymásutánjában.

Márton sokadik alkalommal hallotta ezeket a kérdéseket, s azt kívánta, bárcsak világgá szaladhatna!

– A munkahelyetek leáll, ezzel romlott az esélyetek – felelt kurtán, és egykedvűen bámult maga elé.

– Vegyetek példát a főnökről! Ő megy legkorábban, még sincs begázolva – törte meg a hirtelen kialakult csendet Kiss Csaba.

– Különben is, megegyeztünk, hogy együtt maradunk és kimegyünk dolgozni külföldre. Tényleg, mit hallottál arról, főnök, hogy nyugat-európába szervez munkát egy helyi cég? Állítólag külön bányamezőt kapnának a magyarok?

– Így igaz, és nagy szükség lesz a hozzáértő elővájási emberekre.

– Hurrá! – hangzott a harsány kiáltás többük szájából, de Márton leintette őket.

– Átgondoltátok jól, mivel jár a külföldi munka?

– Van jobb ötleted? – kérdezte az egyik ifjú.

– Nincs – vallotta be Márton.

– Nem hogy velünk tartanál.

– Egyelőre szó sem lehet róla. Előbb megpróbálok itthon boldogulni.

– Nem érdemes tétovázni.

– Könnyen vagytok ti! – bökött Márton az egymás mellett ülő három fiatalemberre. – Én sem haboznék sokat, ha legényember lennék. És te, kedves Béla barátom? – fordult a csapat egyetlen korosabb tagja felé. – Te átgondoltad, hogy egy évben kétszer térhetsz haza néhány nap erejéig a kamasz lányaidhoz, és a feleségedhez?

– Az az ábra, Marcikám, hogy a lányaim jobban szeretnek már vásárolni, mint apázni. A feleségem jobban örül, ha nem lát maga körül – védekezett a férfi vigyorogva.

– Majd beszervál ott is egy asszonyt, ahogy ismerjük a mi Bélánkat – szólt közbe valaki.

– Na és te, Józsi fiam! Képes lennél itt hagyni a csinos feleséged a féléves kisfiaddal?

Nagyot nyelt a megszólított, némi zavar látszott arcán, de aztán elszántan válaszolt:

– Tudod, főnök, inkább ne legyek velük csak nagyritkán, minthogy egyszer is nélkülözni lássam őket. Azt nem tudnám elviselni.

– Valamilyen formában mindnyájatoknak igaza van – adta meg magát Márton. – De most már ideje indulnotok, nehogy késésbe kerüljetek! – figyelmeztetett, mire az öt férfi hamarjában összeszedelőzködött és dolga után indult.

A közeledő lőszeres imbolygó lépteire lett figyelmes, miután örömmel nyugtázta, hogy a beépített robbantóvezeték a rendeltetésének megfelelő állapotnak örvend. Amint megpillantotta digitális ohmmérőjén a kirajzolódó számokat, visszacsúsztatta védőtokjába a rendkívül hasznos műszert, aztán elindult a bicegő léptekkel közelítő férfi elé, aki nagyokat fújtatott súlyos terhének cipelésétől.

Egykor a leghajtósabb vájárok egyikeként ismerték, míg egy fejtésomlás nyomán maradandó egészségkárosodást szenvedett. Állapotát nem találták olyan mérvűnek, hogy a bányából kivegyék, bár többé nem volt képes teljes értékű munkára. Így lett belőle robbantóanyag raktáros. Ha idejéből futotta, Márton megkímélte az öreget és személyesen ment ki a lőszerért, csak ritkán hozatta ki vele.

– Jó szerencsét, Jani bácsi – fogadta Márton az érkezőt.

– Jó szerencsét – mormogta rekedtes hangon az öreg.

– Meghoztad az anyagot úgy, ahogy kértem?

– Se többet, se kevesebbet.

– Tedd csak erre a kaparóteknőre, amíg elrendezzük a papírmunkát.

Az öreg megfogadta Márton tanácsát, és megszabadult a terhétől, ami nem nyomott sokat, de neki épp elég volt. Elővette a felhasználási könyvet, és Mártonnak nyújtotta.

– Töltsd ki az enyémet is, elfeledtem a szemüvegemet.

Márton elvette a könyvecskét, gondosan kitöltötte a rubrikákat, majd a sajátjával együtt visszanyújtotta őket.

– Csak alá kell írnod mindkettőt – mondta.

Az öreg nehézkes, lassú tollvonásokkal tett eleget a kérésnek, meglehetősen csúnya ákombákom hagyta el tolla hegyét.

– Ez a fránya szemüveg! – jegyezte meg röstelkedve.

– Sebaj! – biztatta Márton. – Mindet el fogom használni, nyugodtan kiszállhatsz.

– Köszönöm!

– Na, én mentem is – szólt Márton, és a gyutacsos ládát felemelte a vállára. Elköszöntek egymástól, és az öreg elbicegett kifelé, ám néhány lépés után megfordult és visszaszólt:

– Vigyázz magadra! Az ördög nem alszik még az utolsó műszakon sem.

Márton mereven bámult a távozó után, kinek oly kísértetiesen hatottak szavai, hogy teljesen a hatásuk alá került. Aztán sóhajtott egy nagyot, sarkon fordult és elindult a 227-es csapat munkahelye felé, hogy végrehajtsa élete utolsó provokációs robbantását.

Jó ötven méterre járhatott, a főtében csüngő turbólámpa fényébe kivetetőek voltak a vájvégen dolgozók, akik a fúrólyukakat fúvatták tisztára egy sűrített levegős csővel. Egyszer csak furcsa lármára lett figyelmes. Fejét a hang irányába vetette és megpillantotta az eszelősen visító és menekülő patkányokat. Lehettek vagy hatan, s fittyet hányva a szemből érkezőre, hanyatt-homlok menekültek. Egyikük még Márton csizmájának is nekifutott.

Menekülnek a patkányok, állapította meg aggódva. Valahol irigykedett, mert ők csak úgy világgá szaladhatnak félelmükben, ellentétben vele, aki kötelességtudóan lépdelt előre, hogy végezze dolgát, s véletlen sincs bátorsága hozzá, hogy kövesse a patkányokat.

Éppen végeztek az utolsó lyuk fúvatásával, amikor megérkezett. Az egyik vájár készített neki egy ülőhelyet az oldalba, olyan közel a vájvéghez, hogy kényelmesen kézre lehessen adni az indítótöltényeket, míg a többiek elpakoltak minden szerszámot, anyagot, amivel korábban tevékenykedtek, de már nem volt rá szükség.

Márton helyet foglalt, leszedte a lakatot, mely eddig békésen csüngött a lőszeres ládikán, aztán sorra szedegette ki a gyutacsokat, melyeket óvatosan helyezett el maga előtt, vigyázva, nehogy a főtéből esetlegesen kipergő darab eltalálja őket.

Időközben előkészítették a vájvéget a töltéshez. Két vájár állt szemben a szénfallal, és egy-egy töltőpálcát fogva kezükben várták, hogy Márton útjának indítsa az első élesített patront. Ő pedig nem sokat váratott magára, szarvasagancsból készült rézhegyű szurkálójával ügyes döféssel fészket készített az egyik patronba, majd belenyomott egy rövidke gyutacsot. Következő mozdulatával, már nyújtotta is át a két kiszolgáló egyikének, aki gyakorlottan bontotta ki a gyutacsvezetéket, fogott még két patront meg egy vízfojtást, és az egészet átadta elöl álló társának.

A teljes folyamat, amíg azt a pár lyukat letöltötték, nem tellett nyolc-tíz percbe. Összeszokott csapatmunka volt ez, mindenki végezte a rábízott feladatot hibátlanul. Szükség is volt rá, mert ki volt számítva minden percük. Ha valami oknál fogva nem robbantanak időben, az veszélyezteti a következő szak munkakezdését. Amíg a robbantást végző aknász be nem jelenti a művelet végét, addig a kiürített bányatérségeket nem közelíthetik meg, a villamos berendezéseket nem helyezhetik feszültség alá.

– Kész vagyunk a kötözéssel – jelentette be Imre Józsi. – Jöhetsz rámérni – fűzte még hozzá.

Márton ráhelyezte ohmmérőjének érintkezőire a szabadon hagyott gyutacsvezetékeket, és elégedetten szólalt meg a leolvasott érték láttán:

– Látom, hogy nem okozott gondot ennek a hét gyutacsnak a kötözése.

Jót nevettek mind a piszkálódás hallatán, hisz nem ennyit, a húszszorosát össze szokták hiba nélkül kötni, akár néhány perc alatt.

– Még csak az kéne, hogy valami bibi legyen, pont ma – szólalt meg László Tamás.

– Úgy ám! Gyorsan eltekerünk, aztán uzsgyi az akna. Az éjjeles majd visszaellenőrzi a vájvéget – viccelődött Gábor Miska, ám látva Márton haragos ábrázatát jobbnak látta kereket oldani, és elsietni kifelé, egy olajoskannát vonszolva maga után.

– Tényleg, ezen az alig nevezhető gázkitörésesnek munkahelyen is ki kell várnunk az egy órát? – kérdezte Imre Józsi teljesen ártatlanul.

– Ne bőszítsetek tovább! – mordult fel Márton az oktalan beszéd hallatán.

– Csak azt gondoltuk, ma kicsit engedsz az oly makacs szigorodból – próbálkozott Gergely Miki, s tréfásan kacsintott a többiekre.

Márton is vette végre a lapot, hogy ő bizony ugratva vagyon. Elnevette magát, és kiadta az ukázt:

– Söprés kifelé a robbantóállomásra!

Óvatosan lépdelve, sorban egymásután mentek. Az elöl haladók gondosan megemelték lábukat, nehogy felkavarják a talpon lerakódott szénport, amit aztán a nagy sebességű légáram a másik arcába csapjon. Márton haladt leghátul, ilyenkor már senki sem tartózkodhatott mögötte.

Jó messze volt a robbantóállomás, körülbelül negyedórányi járásra a főbehúzó vágatban. Sokan prüszköltek is a nagy távolság miatt, mondván, felesleges ez a túlzott biztonság, de Márton rendre leintette őket:

– Mentől messzebb vagyunk, annál kisebb a veszély.

Pedig a lelke mélyén ő is nyugodt volt. Majdnem egy kilométerre a robbantás helyszínétől, egy olyan vágatban, ahol 600 köbméter friss levegő tódul be percenként, ott nem érheti baj őket. Nincs az a gázkitörés, mely ekkora távolságban is képes lenne pusztítani, mely gyilkos leheletével ekkora légtömeggel szembeszállhatna. A műszak fáradalmával tagjaikban, izzadságtól nedves ingjeik tapadásától borzongva, egy szó nélkül tették meg az utat az állomásig, ahol ernyedten rogytak le, ki hol talált magának megfelelő helyet. Volt, aki a csupasz földre ült, volt, aki az útjába kerülő tuskódarabra, de akadt olyan is, aki elnyúlt két egymás mellé helyezett deszkán.

Márton is letelepedett közvetlenül a telefon mellé, majd sorra beszélt a kihelyezett őrökkel, kettő kivételével, akik még nem posztoltak helyükön. Két kérdést intézett hozzájuk. A felől érdeklődött, hogy megtörtént-e a terület ürítése, illetve jó helyen tartózkodik-e az őr.

Mikor végzett velük, felhívta hamarjában a diszpécsert, akitől megtudta, hogy a villamos berendezések feszültségmentesítése megtörtént, s részükről semmi akadálya, hogy végrehajtsák a provokációs robbantást. Ezután várt néhány percet, mialatt az járt a fejében, hogy ezeket a feszültséggel telt perceket nem kell többé átélnie, melyek során mindennek a tervezett forgatókönyv szerint kell történnie. Különben elhúzódik a provokálás, aminek még a gondolatától is szaporábban vert a pulzusa. A termeléskiesés az még hagyján, de az utolsó járataikat lekéső emberek sorsa komolyabb főfájásra késztette.

Újra próbálkozott a 68-as telefon hívásával, ahol már ott kellett volna lennie az őrnek, de ezúttal sem járt sikerrel. Ingerülten csapta le a kagylót, és habozás nélkül hívott egy másik számot.

– Itt Kiss Csaba provokációs őr! – jelentkezett egy határozott hangú férfi.

– Csabi fiam! Tudsz valamit a mélyfekü elágazóban őrködő Vass Imréről?

– A helyén volt, mikor arra jártam, csak rossz a telefonja.

– Sejtettem – dünnyögte Márton. – Hiába szóltam, hogy javítsák meg. Nem igazán működnek a dolgok, és ez egyre rosszabb lesz. Aztán mondd csak! Hol üldögélt a Vass Imre, a behúzóban, vagy a gázkitörés-veszélyes munkahely kihúzójában, a meleg levegőn?

– Ott didergett a balfékje a hidegben, a friss levegőn – kuncogott Kiss Csaba.

– Nagyon helyes! És te hol rontod a bányalevegőt?

Néma csend volt a felelet, csak a telefonvonal pattogása hallatszott néhány pillanatig. Mártonnak ez bőven elég volt, felpattant helyéről és mennydörgő hangon üvöltötte:

– Azonnal fogod azt a nyavalyás telefont, és átakasztod a behúzóba, legalább öt méterre, s el ne merj moccanni onnan! Megértetted? Nem érdekel a hideg!

– Igenis!

– Mélységesen csalódtam benned, komolyabb embernek hittelek – tette még hozzá, és letette a telefont.

A többiek összemosolyogtak, egyikük meg is jegyezte:

– Ennek biztosan melege lesz, bárhol is tátja majd a száját.

Márton hamar lecsillapodott, nem volt ideje a bosszankodásra. Ismét kapcsoltatott egy számot a központossal, és meg sem várta, hogy megszólalhassanak a vonal túlsó végén, máris kérdezett.

– Janikám, kiment már a népes?

– Még bent eszi a rosseb.

– Szóljál íziben, ha elhúzott, már csak ez az akadálya, hogy tekerhessek.

– Úgy lesz.

– Rendben – bólintott Márton, és letette a kagylót.

Idegesen fészkelődött a helyén, már tíz perc eltelt, s még mindig semmi. Ha ez így megy tovább, kezdheti törni a fejét: kit, mivel szállíttat haza? Korábban legalább igénybe vehette a bányamentő autót, ma már spórolnak ezen is.

Végre megszólalt a telefon.

– Hallgatlak – szólt bele türelmetlenül.

– Baj van, főnök. Lepottyant két népescsille útban kifelé. A teljes szerelvény bent vesztegel a sok emberrel.

– Sérült?

– Semmi komoly. Egy-két bevert végtag, na meg az ijedtség.

– Hála az égnek! Gyorsan rakjátok fel a csilléket, aztán sutty kifelé.

Vissza az előző részhez

Tovább olvasom

Kedvencekhez ad

Könyvjelző

Email-ben elküld

Találat: 3311