Szénporos élet 4. rész

2013. Február 12. Kedd, 16:33

Három személy dolgozott anyaszült meztelen, csak csizmát viselve a hatvan fok dőlésű gurító vájvégén. Negyedik társuk a gurító aljában foglalatoskodott. Bekészítette a szükséges biztosítási anyagot, időnként meghúzatta egy fülsértően visító levegős vitla segítségével a töltőgarat alatt sorakozó csilléket, aztán jókora szívlapátjával feltakarította a mellépotyogott széndarabokat. Mindeközben árgus szemekkel figyelt, nehogy illetéktelen személy felmászhasson a gurítóba, mert az súlyos következményekkel járhat. Könnyen volt ő odalent, igaz, rá is fért már egy kis lazítás, hisz három napot húzott le odafent egyhuzamban, s alig várta, hogy ő kerüljön sorra, ki megszabadulhat a pokolból, még ha egy műszak erejéig is.

Jókedvűen fütyörészett munka közben, s eszébe sem jutott, hogy másnap ilyenkor ott fog szenvedni negyvenöt méterrel feljebb, ahol a többiek fogcsikorgatva küzdenek egy feles fából ácsolt szilárd padozatot érezve talpuk alatt. Higgadtan lépdeltek a néhány négyzetméternyi területen, pedig elég lett volna egy rossz mozdulat, hogy az alattuk tátongó mélységbe zuhanjanak.

Ketten nyomták a partot egy-egy súlyos fejtőkalapáccsal, míg a harmadik pár méterrel alattuk, egy védőpadozat mögé bújva rendezgette a beépítésre váró támokat és főtefákat. Elcsigázott arccal, verejtékező testtel dolgoztak a perzselő hőségben. Kevés levegőt juttatott fel az alapvágaton bömbölő ventilátor, így szinte kibírhatatlan klíma volt a vájvégen.

Szerencsétlen emberek, nem véletlen szabadultak meg az alsóruházatoktól is, pedig az ing és a gatya speciális éghetetlen anyagból készült, védelmet nyújtva egy esetleges sújtólégrobbantás esetére. De törődtek is ők ezzel, mikor vizet lehet facsarni a ruhájukból, amely fülledt szorításával fojtogatja szellőzni vágyó testüket. Az, amelyik a biztosítási anyag előkészítésével foglalatoskodott, lejjebb mászott néhány métert a járóosztályba épített létrán, és gyors mozdulattal zárta el a sűrített levegős főcsapot. A hangosan dübörgő réselők nyomban elcsendesedtek, használóik megkönnyebbülten tették le terhüket a legközelebbi talpgerendára.

– Gyere, Gazsi, pihenj kicsit, felváltalak! – szólt a köpcös férfi, és elkezdett mászni felfelé. A megszólított beleegyezően bólintott, majd megragadta vizes kulacsát, amely az oldalban lógott, és maga fölé emelve döntötte fejére, arcára és mellkasára a hűsítőnek éppen nem mondható langyos vizet.

– Idepusztulunk, mire kilyukasztjuk ezt a szutyok gurítót – jegyezte meg az eddig szótlanul az arcát törölgető társuk, férfiembertől szokatlanul vékony, sipító hangon.

– Ráadásul mi értelme? – tette fel a kérdést a felfelé igyekvő férfi

– Elég legyen a siránkozásból! – hördült fel a Gazsi nevezetű vájár, és visszaakasztotta kulacsát. – Nyomjátok csak, mielőtt megmacskásodnátok. Máris ráengedem a levegőt – buzdított dünnyögő hangján, és elindult lefelé a sűrített levegős csapok felé.

Alig tett meg néhány létrafokot, amikor a munkahelyi telefon kellemetlen vijjogása hallatszott néhány méter távolságból. Gazsi vájár odasietett és füléhez vette a kagylót. A többiek még egy kis szusszanásra használták az alkalmat, s a körülményekhez képest kényelembe helyezték magukat.

– Jöhetsz fel, nem fog semmi esni a járóba – hallották Gazsi hangját.

– Biztos a főnök jön – találgatott a sipító hangú.

– Az hát. Ki más mászna fel ide levizülni, mint akit nyakon löttyintettek egy veder vízzel, hogy a panaszkodásunkat hallgassa – adta meg a választ Gazsi vájár.

– Nem sok ilyen embert hordoz a hátán a föld – fűzte hozzá harmadik társuk.

– Bizony ám! – helyeselt a sipítós hangú.

Aztán vártak némán, mozdulatlanul, nehogy bármi bepottyanjon a padozatról, sérülést okozva a létrán felfelé igyekvőnek. Kisvártatva megpillantották Márton lámpájának fénycsóváját, majd nem sokra rá felbukkant a főnök csapzott üstöke a feljáróban.

– Jó szerencsét! – köszöntötte a várakozókat szuszogva, és felhúzta magát közéjük.

– Jó szerencsét! – viszonozták a köszönést kórusban.

– Befűtöttetek ám rendesen – viccelődött Márton, s ezzel témánál is voltak.

– Találjatok ki valamit, Marcikám, ezt már nem bírjuk sokáig – fakadt ki Gazsi vájár.

– Úgy van! – helyeseltek a többiek.

– Jól tudjátok, hogy tehetetlenek vagyunk – mondta Márton lehajtott fejjel.

– Vegyenek valami nagyobb teljesítményű ventilátort, vagy tudom is én – morgolódott Gazsi vájár.

– Az sem segít, már az alapvágaton is kevés a levegő. A teljes szellőztetési rendszert át kellene formálni. Különben is, nincs itt már pénz semmire, legkevésbé a bányászokra. A kutya nem törődik velünk évek óta, majd pont most változtatnának?

– Akkor tudjuk, mit kell tenni. Minél előbb ki kell lyukasztani, hogy legyen áthúzó légáram – tapintott rá Gazsi vájár a lényegre.

– Ahogy mondod – hagyta jóvá Márton. – A legutóbbi mérés szerint huszonöt méter van vissza.

– Az még egy hónap! – motyogta szinte magának Gazsi vájár, majd zavartan pödörgetni kezdte hosszan lógó bajuszát.

– Mi bajod, kedves barátom? – szólt rá az éles szemű Márton.

– Semmi, csak melegem van.

– Értem – bólintott Márton, és jó erősen megszorította Gazsi vájár széles vállát.

Évezredes cimborák voltak ők, s tudta barátjáról, hogy a zord külső és nyers modor mögött érző szív lakozik. Most is csak birizgálja bajuszát, hogy palástolja zavarát.

– Sok-sok műszakot végigküzdöttünk együtt, s akadtak bőven forró pillanatok – jegyezte meg Márton, mialatt kézbe vette az ellenőrzési naplót, hogy bejegyezze észrevételeit.

– Mit ér a múltunk, ha jövőnk egy szál se? – fakadt ki Gazsi vájár.

Nagyot nyelt Márton és azon gondolkodott, mit is válaszolhatna, mikor valaki hosszan tekerni kezdte a telefont odalent. Ő volt a leggyorsabb, érezte, hogy őt keresik.

– Molnár vagyok! – harsogta erőteljes hangon.

– Itt meg a tesó – hallatszott egy kétségbeesett hang.

– Mi baj, tesókám?

– Jöjjön gyorsan, főnök, baleset volt a fejtésben.

– Súlyos? – kérdezte Márton izgatottan.

– Nem tudom, csak annyit láttam, hogy Tóth Pityut ölben hozzák le a csapásba, hol minden csupa vér lett. Engem zargatott el a csapatvezető, hogy kerítsem elő a főnököt.

Az utolsó szavakat már nem is hallotta, önmagát nem kímélve száguldott le a meredek dőlésű gurító szűk szelvényében, összeszedve jó néhány karcolást. Alig tíz perc alatt megtette az utat, ami egyébként kétszer annyiba telik. Közvetlenül a bányamentő raj után érkezett, az orvos éppen injekciót adott a hordágyon kínjában vonagló sérültnek. Hang nem hagyta el ajkát szerencsétlennek, csak vicsorított, és fogait csikorgatta, mint egy veszett kutya.

– Nyílt lábszártörése van – lépett oda Mártonhoz Erős Gábor, miután a bányamentők elsiettek a sérülttel.

– Hogyan történt a baleset?

– Egy hidraulikus fémtám lecsöpögött, és megtalálta neki a jobb lábát. Még szerencse, hogy nem a fejét kapta el.

– Ezek a rohadék, ócska támszelepek! – üvöltött Márton vérben forgó szemekkel, teljesen kikelve magából. Feje rákvörössé változott, kobakját nagy erővel csapta földhöz, háromszor megtaposta, és toporzékolva ordibált, mint a megveszekedett.

– Hányszor ugattam odafent, hogy öregek a szelepek, sok a lecsöpögő tám, de a kutyát nem érdekelte. Tucatszám potyognak a támok.

Amilyen hirtelen gerjedt haragja, olyan gyorsan nyerte vissza önuralmát. Nem szokott ő ordítozni, még inkább megtaposni kobakját, legfeljebb egyszer egy évben. Hát ennek pont most jött el az ideje. Aztán felemelte kobakját a földről, és gondosan letörölgette a rátapadó sarat.

– Felveszed a baleseti jegyzőkönyvet? – kérdezte Erős Gábor.

– Mindjárt, csak váltok pár szót a diszpécserrel.

Erős Gábor szívott egy kis tubákot, míg Márton szólt a diszpécsernek, hogy értesítsék Tóth Pityu családját, na meg kért magának egy új kobakot a hasznavehetetlenné vált helyett.

– No, lássuk, mit is írjunk? – fordult Márton a tubáktól hangosan prüszkölő csapatvezető felé.

Beletelt pár másodpercbe, míg az képes volt beszélni.

– Bánom is én, csak ne tudjanak piszkálódni. Tudod, mi a legújabb módi? Ha megállapítják valaki felelősségét, az a büntetésen felül további anyagi elvonásokra is számíthat. Olyan rémhírek is terjengnek, hogy a sérültnek fizetett táppénz és kártérítés egy részét is ráverhetik az emberre.

– Azért nem eszik olyan forrón a kását, de te csak ne aggódj! Az én jegyzőkönyvem alapján senkit se fognak ok nélkül meghurcolni.

– Vétkest nagyon könnyű találni. Mondhatják azt, miért nem figyeltünk jobban a támokra.

– Akkor viszont én nyitom ki a számat – nyugtatta meg Márton az aggályoskodó férfit.

Sebes léptekkel haladt a 228-as csapat munkahelye felé. A baleset miatt időzavarba került, rég le kellett volna ellenőriznie a gázkitörés-veszélyes vájvégeket. Átnedvesedett ingje rátapadt a hátára, átjárta testét a fővágati huzatos, jeges levegő. Erősen vacogott azon a százötven méteren, amíg le nem fordult egy keresztező vágatnál, ahol újra fülledt meleg csapta meg arcát.

Ilyenkor ad egy hatalmas pofont az ízületeinek, korholta önmagát, de azt sem tudta, hol maradt a meleg holmija, ideje pedig nem volt a keresgélésre. Néhány perc múlva felfedezte a főtében lógó piros táblát, amely a gázkitörés-veszélyes munkahely kezdetét volt hivatott jelölni. Száz métere volt a vájvégtől, hamarosan megpillantotta maga előtt a sűrített levegős turbólámpa fényében tevékenykedő bányászokat. Hárman a felső mellgerendát építették be, ketten pedig csillébe lapátolták a szenet.

Amint észrevették Mártont, lerakták a szerszámot és leültek hamarjában, ki hová tudott. Egyikük fogott egy széles pallót és elfektette a frissen jövesztett szénkupacon úgy, hogy kényelmes ülőalkalmatosságként szolgáljon. Kesztyűjével végigsöpört rajta, odakészítette a naplót is, majd hellyel kínálta Mártont.

– Parancsolj, főnök, minden kellék adott!

– Köszönöm szépen – mosolygott Márton szélesen. – Mindig jó érzéssel jövök egy ilyen kulturált csapathoz.

– Azt ne mondd, hogy nem a te nevelésed vagyunk – viccelődött egy sudár növésű, mandulaszemű fiatal vájár.

Márton kedvelte a csapaton dolgozókat: fiatalok, vidámak, ügyesek és mindig tisztelettudóak voltak.

– Próbáltam nyesegetni a vadhajtásaitokat, úgy tűnik, nem hiába – tréfálkozott ő is, miközben leült, és alaposan szemügyre vette a munkahelyet.

– Ebből nem lesz provokálás – jegyezte meg.

– Pedig iparkodunk – válaszolt egy zömök férfi.

– Tudom, hogy nem rajtatok múlik – intette le Márton.

– Azért még összejöhet.

– Este hétkor felvesszük a kapcsolatot, akkor okosabbak leszünk. Mindenestre megszervezem az őrséget és az áramtalanítást, na meg a visszamaradó népest.

– Ki lesz az aknász?

– Tibi. Én korábban kiszállok, ha semmi nem jön közbe, és várlak mindannyitokat a bárban.

– Lesz ám nagy buli. A legjobb főaknászt illően el kell búcsúztatni – kiáltotta el magát egyikük, a többiek harsány beleegyezését kiváltva.

– Azért ne feledjétek: holnap műszakra kell jönnötök.

– Jobb, ha utoljára előveszed a tolladat, amellyel a szabadságot szoktad írni, s az egész csapatnak lerendezed a holnapi műszakját – javasolták lelkesen.

– Nagy széltolók vagytok, de most ráfáztatok. Rég kidobtam azt a tollat az ablakon.

– Megtaláljuk azt – erősködött egyikük, de Márton jobbnak látta témát váltani. – Hogy viselkedik a vájvég? – kérdezte, félretéve minden tréfát.

– Igen nyugtalan – válaszolt az eddig csak csendesen mosolygó, a mellgerenda-lábnál meghúzódó első vájár. – Ingadozik a metán, hatalmas erőműi hatás kíséretében. Csak úgy nyomja, töri a vágatot.

– Meddig ugrik fel a metán? – érdeklődött Márton.

– 4-5%-ot is megüti, aztán meg semmi.

– Más, gázkitörésre utaló jel?

– Készítettem a tűzőláb helyét, de mindig telelökte szénnel.

– Aggasztó, amit hallok. Ettől kezdve nem érdekel a provokálás, mindent a maximális biztonságnak rendelünk alá. Nem győzöm elégszer mondani: inkább kifutni százszor fölöslegesen a vájvégről, mint egyszer ott maradni.

– Tudjuk.

Márton az órájára nézett, aláíratta a szakvezetővel a naplót, és felpattant helyéről.

– Sietnem kell, jócskán késésben vagyok. Jövök még – szólt vissza, miközben elsietett.

Néhány perccel később már a szomszéd vájvégen köszöntötték a szénporos arcú bányászok. Márton szakmai értékrendjében a legelőkelőbb helyet foglalta el ez a csapat. Csupa jó képességű, kiváló szaktudású vájár alkotott kitűnő közösséget. Rutinból, ésszel dolgoztak, munkájukat nem csak a teljesítményük tette értékessé, hanem a minőség és a biztonság.

Mindannyian egy faluból jártak, ötven kilométer távolságból. Reggeles műszakban háromkor keltek, és délután ötre értek haza. Közben azért becsülettel végigdolgozták a műszakot, ha kellett, hétvégeken is rendelkezésre álltak. Mindezek mellett otthonukban még a gazdálkodásra is futotta: földet műveltek, állatokat neveltek. Szinte kivétel nélkül szép, nagy családi házat húztak fel, persze barátaik és rokonaik kétkezi segítségével.

Márton mindig jóérzéssel szívében foglalt helyet az általa csak „vasembereknek” titulált férfiak társaságában, ám ezúttal csak fokozódott keserűsége kedvenc csapatára érve. Ezen az sem orvosolhatott semmit, hogy arról meg volt győződve: ezek az emberek nem fognak éhen veszni, ők még a jég hátán is meg tudnak élni.

– Itt hagysz minket? – kérdezte Imre Józsi, némi bizakodással hangjában. Talán azt gondolhatta, Márton megváltoztatta szándékát.

Ő volt az, akinek nemrégiben volt a lakodalma, ahová Márton is hivatalos volt. Emlékezetesen jót mulattak, majd az egész falu együtt vigadott. Csupa jó szándékú, nyíltszívű emberrel volt körbevéve, természetesen szép számmal akadtak bányásztársak is.

– Nem én hagylak el benneteket, hanem a szerencsénk vált meg tőlünk – válaszolt egykedvűen.

– Úgy biz’ a! – helyeselt László Tamás.

– Milyen a vájvég? – váltott gyorsan témát Márton.

– Nyugodt. Se metán, se nyomás a homlokon – válaszolt Gábor Miska készségesen.

– Vihar előtti csend? – vetette fel Márton.

– Ártalmatlan ez, csak a nevében gázkitörés-veszélyes. Kár, hogy leáll, nagy kár. Lehet itt haladni, jól keresni – fakadt ki Gergely Miklós, aki az első vájár volt a csapaton, vagy mondhatni úgyis: ő hordta a csipogót.

Ez a kifejezés onnan eredt, hogy a szakvezetőnek hordani kellett magával egy folyamatos metánmérő készüléket, amely éles csipogó hanggal és piros fényjelzéssel riasztott, ha veszélyes mértéket öltött a metánfelszaporodás.

– Csak semmi lazaság! – komorult el Márton arca. – Oka van, hogy minősítve lett a munkahely.

– Még egy fejtést is ledaráltak a közelben. Ha volt is feszültséggóc, az rég a múlté – erősködött Gergely Miki, de látva főnöke ábrázatát, rögvest észbe kapott. – Jól van már, nem bosszantalak tovább. Tudhatod, hogy nem végzünk rabsic munkát.

– Ez az egy szerencséd, különben kapnál a felelőtlen szavaidért.

– Tudjuk mi azt.

– Na, de térjünk a lényegre! A homlokot három darab szelvényt átérő mellgerendával fogjátok el, sorosan el kell bélelni. Aztán… – Márton hirtelen elhallgatott.

– Aztán? – kérdezett vissza Gábor Miska, s mivel úgyis tudta a választ, rögtön folytatta is:

– Aztán többé nincs munkahelyünk.

Márton csak nézett nagy szomorúan, végül bólintott megadóan.

– Mi lesz a sorsunk? Szétszórnak minket más csapatokra, vagy az első körben lapátra kerülünk? Mikor tudunk valami biztosat? – záporoztak a kérdések.

Márton kellemetlenül érezte magát, legszívesebben elfutott volna messzire. Megemelte kobakját, végigsimított átnedvesedett haján, és erőt vett magán.

– Ha ismerném a választ, akkor sem szívesen tudatnám veletek. Higgyétek el nekem, eddig semmilyen döntés nem született a személyi kérdésekben.

– Ne nyaggassátok már a főnököt! – vágott közbe Imre Józsi, aminek lett is foganatja. Nem zaklatták újabb kérdésekkel, inkább tréfálkoztak néhány percig, majd Márton jobbnak látta továbbindulni.

Ide se jövök többet, gondolta elszoruló szívvel, miközben kifordult a vágatból.

Pár perce baktatott csak a fáradhatatlanul zakatoló kaparó mellett, amikor a vágat félhomályában kirajzolódott előtte Tóth Jakab esetlen alakja. Talán soha nem találkozott nála balfékebb emberrel, szinte semmire nem lehetett használni. Mindezek ellenére kedvelte őt hihetetlen lelkesedéséért, és rendkívül tisztelettudó magatartásáért. Az utóbbiról csak annyit: számtalan felszólítás ellenére Marci bácsizta nála tizenöt évvel fiatalabb főnökét.

Egy termelőszövetkezetben dolgozott közel harminc évig, mígnem utcára került az üzem átszervezésekor. Ez szó szerint értendő, ugyanis még a szolgálati lakásból is kitették. Se kutyája, se macskája nem lévén, segítséget hiába is várt volna, így aztán bányásznak szegődött, ahol nem csak munkahely várta, hanem egy kényelmes szoba is a legényszállón. Rövid ideig úgy érezhette, túl van a nehezén, ám hamarosan újabb gondokkal találta szembe magát. Bármihez nyúlt, az balul sült el, így hát nem csoda, hogy dobálták egyik szakból a másikba, szabadultak tőle a főaknászok, amint csak tehették. Végül Márton szíve megesett rajta, s magához vette az öreget, vállalva ezzel ősz hajszálainak gyorsított ütemű szaporodását.

– Adj isten, mester! – köszöntötte Márton a magát haptákba vágó, erősen kopaszodó férfit.

Számtalanszor leszidta már ezért a vigyázzállásért, mindhiába. Néhány nap után foganatja sincs, amit nagy nehezen sikerül megértetni vele. Márton megfogadta: ezen a napon akármit is alkot az öreg, nem fog rászólni.

– Magának is, Marci bácsi – mondta mélyre hajolva Tóth Jakab, amivel sikerült kihozni Mártont a sodrából.

Hányszor elmagyarázta már neki, ne szólítson bácsinak egy nála sokkal fiatalabb személyt, még akkor se, ha az éppen a főnöke. Sokáig próbálta rávenni arra is, hogy tegezze vissza, reménytelenül. Így aztán Márton is magázta őt.

Összehúzott szemöldökkel nézett a nála jó fejjel magasabb férfire, s kitörni készült egy hatalmas lecseszés belőle, de az utolsó pillanatban eszébe jutott fogadalma. Nagyot nyelt, és tőle szokatlan nyájassággal szólalt meg:

– Figyeljen csak rám, kedves mester!

– Parancsára! – vágta magát még feszesebb vigyázzállásba Tóth Jakab.

– Tenne nekem egy utolsó szívességet?

– Bármit.

– Csapjon a kezembe és mondja: szervusz, Marcikám! – fejezte ki óhaját mosollyal arcán, miközben nyújtotta jobb kezét Jakab felé.

A megrökönyödött arcú ember gondolkodott két lélegzetvételnyit, aztán minden bátorságát összeszedve belecsapott a nagyra becsült férfi tenyerébe.

– Hát akkor, köszönet a bizalomért, és szervusz, Marci bátyám.

Reménytelen, állapította meg Márton, és egy korábbi történet jutott az eszébe.

Tóth Jakabot gépkezelőnek rakta, s hiába hívta több ízben is, nem vette föl a feje mellett lógó telefont. Márton kénytelen-kelletlen odakutyagolt, mivel sürgősen tudni akarta, miért áll a szalag. Alaposan leteremtette a megriadt Jakabot, és kiadta neki: ezentúl az első csörgésre kénytelen cselekedni. Félóra sem telt bele, tett egy próbát. Legnagyobb megelégedésére épphogy kicsengett a telefon, máris felvették a vonal túlsó végén. Öröme nem tartott sokáig

– Nincs itt senki! – hallatszott Jakab remegő hangja, majd egy kattanás jelezte, hogy lerakták a kagylót.

Elhaladt egy fülsiketítő hangot adó 600-as ventilátor mellett, aztán áttuszkolta magát két pályakocsi között. A következő elágazóban lefordult jobbra, ahol kissé görnyedve kellett mennie a szűkszelvényű segédkereszt-vágatban. A nagy porban alig vette észre az oldalban ülő, és falatozó anyagbekészítőket, akik lengyelek voltak.

– Jú szerencse, stigar! – köszöntek tört magyarsággal.

– Scsejs boze! – mondta Márton ugyanazt, csak lengyelül.

– Stigar, te nem tudsz, mikor menni lengyelek végleg haza? – kérdezte az egyik.

– Nem, de gyanítom, hamarább, mint gondolnátok – válaszolt Márton minden köntörfalazás nélkül.

– Jössz majd te, mi nagy búcsú bulinkra?

– Előbb az enyémet kell megtartani. Este várlak benneteket.

– Ott lenni mind – vágták rá többen is egyszerre.

Beszélgettek még kicsit, Márton felhánytorgatta nekik a legutóbbi összejövetel féktelenségét, mire a polskik csak mosolyogtak jellegzetes szőke bajuszuk alatt.

Meleg nyári este volt, egy Lesek nevezetű vájár tartotta egyben a név- és a születésnapját. Mint minden meghívásnak, Márton ennek is eleget akart egy sör erejéig tenni, ám nem a szokott módon sikerült. Vesztére hagyta magát rábeszélni egy vodkára, s még le se tette a kupicát, újra teletöltötték. „Másik lába van” hajtogatták a lengyelek, mire beadta nagy nehezen a derekát. Végül százlábú lett belőle, aminek az lett a következménye, hogy Edit asszony egy hetes mosolyszünettel büntette.

Egy elhagyott vájvégen foglalt helyet, idejét látta elfogyasztani a sittes kaját. Szerette azt a helyet, ott képes volt ellazulni néhány perc erejéig, bármily gondja volt is. A gyér szellőztetés miatt kellemes meleg volt, ráadásul se zaj, se por, csak a tücskök ciripeltek víg kedéllyel, sajátos hangulatot varázsolva. Hihetetlen, ám ezek a derék zenészek remekül érzik magukat egyes meleg és elhagyatott vágatokban. Valami oknál fogva őket még a patkányok sem háborgatják, nem jártak úgy, mint a csótányok és egerek, melyekből szép számmal adódott korábban Márton bányájában egészen addig, amíg a szomszédos aknáról át nem vándoroltak a patkányok. Néhány hónappal azután, hogy a két bányát összekötötték egy vágattal, hírmondója sem maradt az előbb említett élőlényeknek.

A patkány undorító egy állat, még egymást is képes felfalni, ám egyvalamiért mégis megtűrik őket odalent: rendkívül megbízhatóan jelzik a veszélyt. Ha egy frontfejtésből menekülnek a patkányok, akkor ott biztosan recsegni és ropogni kezdenek az ácsolatok rövid időn belül. Ha bárhol is furcsán viselkedő, vészjóslóan nyüszítő patkány fedezhető fel, ott valami baj van készülőben.

Vigyázva kicsomagolta ételét, nehogy szétszakadjon az újságpapír, mert akkor nehéz lesz visszatekerni a maradékot. Elsőként pillantotta meg a szelet csokoládét a ráírt szöveggel, s mindjárt jobb lett a hangulata.

Milyen nagy támasza is neki Edit, töprengett, miközben vágott egy falatnyit a sózott fehérszalonnából. Fogott hozzá friss kenyeret, egy karika lilahagymát, és jóízűen falatozni kezdett. Alig nyelt le pár katonát, amikor vijjogni kezdett a telefon. Felvette, váltott néhány szót valakivel, majd indulatosan söpört félre mindent az öléből, csak a szelet csokit helyezte az ingzsebébe, közvetlenül a szíve fölé, és felpattant helyéről.

Rohamléptekkel haladt a 228-as csapat bejárata felé. Messziről felfedezte a csoportosulást a vágat elágazójában. Folyt róla a víz, mire megérkezett a gondterhelt arcú csapattagok közé.

– Mi a helyzet? – vonta kérdőre az előlépő szakvezetőt.

– Olyan előjeleit észleltük a gázkitörésnek, hogy inkább kereket oldottunk.

– Helyes! – bólintott Márton. – De az már nem, hogy az elágazóban tátjátok a szátokat. Húzzatok innen azonnal a behúzó felé legalább száz métert. Egy fő maradhat itt őrködni, nehogy betévelyegjen valaki, amíg bemegyek szemrevételezni a vájvéget – adta ki utasításait, s máris nyakba akasztotta menekülőkészülékét, és elindult befelé.

Jobb kezében magasba tartotta metánmérőjét, és félpercenként végzett egy-egy vizsgálatot. Aggasztó értékeket mért, hol semmit, hol nagyon sokat. A beépített th-ívekre iszonyatos nyomás nehezedett, hatalmas roppanások, durranások és csattanások tették még félelmetesebbé a jelenséget.

Sosem találkozott ilyen mérvű erőműi hatással: mintha valamilyen természetfeletti erő eltökélte volna, hogy összeroppantja a négy méter átmérőjű körszelvényű vágatot. Ám ez az erő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Mártont megállásra késztesse. Töretlenül ment előre, nem ismert félelmet. A fenevad végre ott volt a közelében, az arcában érezte vérszomjas leheletét, már nem futamodhatott meg. Megfeledkezett mindenről, csak az érdekelte, hogy szemközt állhasson azzal a gyilkos erővel, amely végzett apjával.

Mire a vájvégre ért, addigra teljesen hatalmába kerítette őrült rögeszméje: legyőzni a fenevadat. Megállt a deszkákkal és gerendákkal gondosan bélelt szénfal előtt, és merően bámult. A szelvényt átérő, három darab derékvastagságú mellgerenda egyelőre állta a vehemens rohamokat, de kérdéses volt, hogy meddig? Ha csak az egyiket is hanyagul építették volna be, már elszabadult volna a pokol.

Aztán pár percig csend és nyugalom honolt, majd a főtében lógó SZ-S2 metánmérő élesen visítani kezdett. Márton tudta: megállíthatatlan erejével a természet félresöpörni készül minden útjába kerülő akadályt. Ennek ellenére nem jutott eszébe a menekülés gondolata, mint ahogy az sem, hogy rohanjon, és menekítse az embereket.

Csak állt lecövekelt lábakkal, teljesen megbabonázva, s nem érdekelte semmi, ami fontos volt eddig az életében. Valahonnan a szénfal mélyéről kísérteties halk zenét hallott, mely hívogatóan szippantotta maga felé. Korábban sokat hallott erről a titokzatos jelenségről, amely a gázkitörés egyik ritka előjele, de sosem hitt benne igazán.

Egyre közelebb lépett, és tudta: nincs menekvés. Aztán kezdetét vette a tánc. A halk zenét elnyomta a th-ívek hangos durrogása, a fagerendák fájdalmas recsegése. A vájvég többször egymás után megrázkódott, s mintha megindult volna előre az egész. Mártonnak eszébe sem jutott meghátrálni, pedig az egyik mellgerenda láb gyufaszál módjára törött el. A megmaradt kettő nem bírhatja tovább pár percnél, futott át agyán, de még ekkor sem gondolt a megfutamodásra.

A metánmérő csak vinnyogott szüntelenül, a homlokbiztosítás kezdte felmondani a szolgálatot, bármely pillanatban bekövetkezhetett a kitörés. Ekkor hangosan recsegő hang tört utat magának, eljutva egészen Márton tudatáig:

– Molnár Márton, jelentkezz, Molnár Márton, azonnal jelentkezz, a diszpécser keres! – hallatszott az oldalban lógó hangosbeszélő irányából.

Egy csapásra magához tért bódulatából, fürgén ugrott a rikító piros készülékhez, a bal oldali gombot benyomta, és bejelentkezett:

– Itt Molnár!

– Gond van a 228-ason? – kérdezte a diszpécser.

– Igen. Lehet, hogy elböffenti magát a vájvég. Rögvest ürítsétek az elvonuló légáramot, a vágatban csak én tartózkodom, de már nem sokáig.

– Rendben! Söpörjél kifelé! – jött az aggódó válasz.

Időközben a metánmérő elhallgatott, a vágatban is csend honolt, ahogy jött a fergeteg, úgy el is múlt. Márton biztos volt benne, ez már hosszabb megnyugvás lesz, egyelőre nem lesz kitörés, de azért iparkodott kifelé.

Verve érezte magát, a fenevad teljes mértékben ráerőltette akaratát. Feledte asszonyát, gyermekeit, barátait, munkatársait, s ott vesztegelt a halál torkában, ahelyett, hogy mentette volna irháját. Cserbenhagyta beosztottait is, hisz késlekedésével veszélyeztette életüket.

Mit is akart ő tulajdonképpen? Hogyan akart diadalmaskodni a megfoghatatlan fölött? Hová tette a józan eszét? Mélységes szégyent érzett, nagyot csalódott önmagában. Nem sok ideje maradt az önmarcangolásra, Müller hívta telefonon.

– Mi történt a 228-ason? – kérdezte vádlón.

– Közel álltunk egy gázkitöréshez. Roppant veszélyes a helyzet.

– Igazán? Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Müller elbizonytalanodva.

– Megállt a tudomány, mi? – használta ki Márton a helyzetet.

– Ne packázz velem, ez a te asztalod.

– Ha megnyugodott a bánya, jól meg kell erősíteni a homlokbiztosítást, aztán ronggyá kell mosatni a vájvéget, s csak utána mehetünk előre.

– Az legalább két hét! – hüledezett Müller.

– Úgy van, de nincs más megoldás.

– Az nem lehet – jelentette ki Müller, visszanyerve fölényes modorát.

– Ugye nem akarod kockáztatni senki életét?

– Nem.

– Akkor mit akarsz tenni?