Szénporos élet 3. rész

2013. Február 10. Vasárnap, 16:19

A buszmegálló tömve volt emberekkel. Csak erről a lakótelepről két zsúfolásig telt járat indult minden egyes műszakváltásban. Ezek az emberek a szénből élnek, legtöbbjük tetemes lakáskölcsönnel vállán, villant át Márton agyán, közeledve feléjük. Eladósodás, az állandósuló gondok szülte civódás, családok felbomlása, otthonuk elvesztése vár azokra, kik nem lesznek elég erősek, vagy inkább szerencsések a talpon maradásra.

De nemcsak őket fenyegeti veszély, közvetve vagy közvetlenül majd’ az egész várost. A szénbányákhoz számtalan kisebb-nagyobb vállalat kötődik ezer szállal, melyek zöme szintén odavész. Nem úszhatja meg leépítés nélkül olyan cég sem, mint a VOLÁN, amely járatainak jelentős része válik fölöslegessé. A város is tetemes bevételtől esik el, a kereskedőkről nem is beszélve.

Nem is érdemes gondolni a jövőre, mert rögvest megfájdul az ember feje, vonta le következtetését Márton, aki közben megérkezett a váróba. Azonnal szemet szúrt neki a szokatlan nyüzsgés, a teret betöltő zsivaj. Azok az emberek, akik ilyenkor kissé elpilledve az ebédtől, csendes várakozással töltik a busz érkezéséig az időt, most kivétel nélkül élénk beszélgetést folytattak, egyesek hevesen gesztikuláltak, voltak, akik hangos szóval alkottak véleményt, nem éppen a legfinomabb stílusban.

Márton fülét alig csapta meg néhány mondat, máris leszűrhette: teljes a káosz, a valós hírek vegyülnek a legelképesztőbb kitalációkkal. Néhány ember fejében hatalmas a zűrzavar, de vannak, akik még fel se fogták a hallottakat, míg az okosabbak higgadtan várnak a megbízható forrásból származó információra.

Meglátva Mártont, elhalt a zsongás, csak a fülének oly kedves köszönés hangzott mindenfelől.

– Jó szerencsét! – köszönt ő is erőteljes hangon, hogy a legtávolabb állók is hallhassák, miközben érezte a rászegeződő tekintetek néma vallatását.

Hiba volt, hogy nem tájékoztatták az embereket azon melegében tegnap délután, de hát az igazgató ragaszkodott a személyes bejelentéshez, bosszankodott magában.

– Itt a főnök, ő biztosan tud konkrétumot! – hangzott egy öblös kiáltás, és a következő pillanatban elé ugrott Szablár Imre, egy hatalmas termetű, indulatos izomkolosszus. Olyan forma ember ő, akinek az is nehézséget okoz, hogy előre gondolkozzon akár egy hétre. Irigylésre méltó tulajdonság ez, legalábbis Márton szerint, aki alkalomadtán maga is szeretett volna hasonló lenni.

– Tényleg bezárnak minket? Igaz, hogy már le se kell szállnunk? – tette fel kérdéseit vérben forgó szemekkel, arcán minden érzésével.

– Is, is – válaszolt Márton, majd igyekezett rövid magyarázatot adni. – Egy évünk van vissza, addig viszont kell a szén. Lesz, aki előbb megkapja felmondását, de a részletek még nem tisztázottak. Nem akarom elvenni az igazgató kenyerét, aki tájékoztatni fogja szakunkat, még a mai nap folyamán.

– Ne csináld már, főnök, mondd el, mit hallottál! – hallatszott valahonnan, de Márton rutinosan elengedte a füle mellett. Tudta ő jól, mikor kell meghallani valamit, vagy csak hagyni szállni a messzibe. Értett ő a melósok nyelvén, hisz’ közéjük valónak tartotta magát, még ha nem is végzett konkrét fizikai munkát. Tudta ő, mikor kell szemet hunyni valami felett, de azt is, mikor kell odacsapni látványosan.

Szablár Imre szívéről viszont hatalmas kő zuhant le, csak épp nem koppant a betonon.

– Hál’ istennek, még lesz fizetésünk! Megígértem az asszonynak karácsonyra, hogy kap egy automata mosógépet – sóhajtott, majd’ hogy nem repesve az örömtől.

Derű lett úrrá az előbb még háborgó lelkeken. Lackovics Peti nem elégedett meg egy jóízű nevetéssel, azonnal heccelni kezdte kissé együgyű társát: – Hej, komám, aztán most kint vagy a vízből rendesen! Vedd csak meg azt a gépet íziben, hamarosan ruhára se telik. Kösd az asszony lelkére, nagyon vigyázzon rá, mert könnyebb lesz eladni megkímélt állapotban.

Ekkor már mosoly fakadt a legzordabb arcokon is, egyesek hangosan hahotáztak. Nem így Szablár Imre, akinek rákvörös lett a feje mérgében.

– Elhallgass, te semmirekellő, mert pozdorjává zúzom a csontjaidat! – hördült fel, félelmetes ökleit rázva a bűnös felé.

Lackovics jobbnak látta megfogadni a tanácsot, s menten elhallgatott, s a biztonság kedvéért Márton háta mögé somfordált, aki alig állta meg, hogy ne mosolyogja meg a derék embert. Azt a lókötőt pedig a háta mögött cseppet se féltette, hisz’ jó pajtások ők Szablárral hosszú idők óta.

A legjobb fejtési partit alkotják, Szablár az erőt, Lackovics az észt képviseli. Jól kiegészítik egymást. Az utóbbi végzi a szakmunkát rendkívül magas színvonalon, pedig még csak segédvájári papírja sincs. Olyan ember ő, aki öt percig képtelen megülni egy padban, így csillés maradt, jóval kevesebb pénzért dolgozva. Nem úgy az előbb említett, aki vájárképesítéssel rendelkezik, mégis ő végzi a kiszolgáló munkát, mentesítve társát a legnehezebb fizikai megterhelés alól.

Ő viszont képes volt végigszenvedni a vájártanfolyamot, egyetlen percet nem hiányzott. Ennek, na meg a Márton által adott kiváló szakmai jellemzésnek köszönhetően átrugdosták valahogy a vizsgán. Igaz, nem volt ez egyszerű mutatvány. Hiába tettek fel könnyebbnél könnyebb kérdéseket, Szablár csak bólogatott nagy bölcsen, ám egy szót se tudtak belőle kihúzni. Végül a vizsgabiztos felcsillanó szemmel tette fel elhibázhatatlannak hitt kérdését:

– Jóember, mondjon egy energiahordozót, amellyel nap, mint nap találkozik!

Megvakarta fejét Szablár Imre, hümmögött párat, aztán diadalittasan vágta ki:

– Hát, a bányamozdony. Az hordja lent a szenet.

A vizsgabiztos feladta még a reményét is annak, hogy sikerrel járjon, frissen vasalt zsebkendőjével végigtörölt izzadó homlokán, és becsukott szemmel, hogy ne is lássa mit művel, beírt egy kettest nagy lelkiismeret-furdalás közepette.

Időközben megérkeztek az irányjáratok, Márton a másodikra szállt fel. Fürkészve nézett körül, egy kényelmes ülőhelyet keresett, ahol zavartalanul töltheti a közel húszperces utat. Kerülte a kevésbé tapintatos személyek társaságát, nem szerette volna, ha további kérdésekkel ostromolják. Úgy ismert mindenkit, akár a tenyerét, tudta, kit kell nagy ívben elkerülni.

Egy ifjú csillés figyelt fel tétovázó főnökére, s azon nyomban fel is pattant készségesen együléses helyéről.

– Üljön le, Marci bátyám! – hadarta tisztelettudóan.

– Csak maradj! Én ülhetek délután is eleget, míg neked egész műszakon szükséged lesz a lábaidra.

– Bírják azok, de a magáéban sokkal több kilométer van. Csak nem gondolja, hogy itt ülök nyugton, maga meg áll mellettem – erősködött a legény, mire Márton jobbnak látta engedni.

Nehézkesen indult a busz a jégbordás úttesten, aztán a megállóból kifordulva óvatosan ereszkedett lefelé a lankás lejtőn. Márton egykedvűen bámult kifelé a belülről meglehetősen maszatos ablakon, bár a tájból nem látott semmit a vastagon letelepedett jégvirágoktól, ám ez nem zavarta. Nem hallotta a körülötte állók beszédét sem, lélekben már messze járt nagyon. Arra a napra emlékezett, amikor az aknász pályafutását kezdte.

Elsőként Szabó Miklós gratulált a frissen szerzett papírhoz, egy csontropogtató kézfogás és vállveregetés formájában.

– Fogadd elismerésemet, nem hoztál szégyent a szakra – mondta büszkén.

Márton széles vigyorral arcán fogadta a ritkaságszámba menő szavakat, és majd’ kibújt a bőréből örömében. Nagyra tartotta véleményét annak az embernek, aki apja, pártfogója, főnöke, apósa és jó barátja is volt egy személyben.

– Mielőtt örömmámorodban sokáig repesnél a boldogságtól, ne feledd: a neheze most következik. Aknászt kell fabrikálni belőled, mégpedig nem is akármilyet. Te leszel az én nyugdíjas pályaművem. Ne számíts kíméletre! – vetett véget Szabó az elégedettség perceinek, fikarcnyi esélyt sem adva néminemű lazításnak. Azért este lehörpintettek pár üveg sört, egy kerti nyársalás keretén belül.

Azon a műszakon Szabó mellett járta a bányát, s ez így folytatódott egy teljes éven keresztül. Árnyékként követte tanítóját, nem volt más dolga, mint árgus szemekkel figyelni, lesni a szakma fortélyait. Szabó nem sokat okított, magyarázott, inkább mutatta a követendő utat. Úgy tartotta, ha valaki nem jön rá magától a dolgok lényegére, azt megette a fene.

– Olyan hivatást választottál, fiam, amit könyvekből nem lehet megtanulni. A jó képesség önmagában kevés, itt sokkal többre van szükség. Nem árt, ha rendelkezel a szaktudáson kívül kellő rafinériával, bátorsággal, higgadtsággal, vezetői készséggel, azaz rátermettséggel. Mindezen túl van még egy roppant fontos követelmény: mindenkor a jó szándék vezéreljen. Ahhoz, hogy rálelj a helyes ösvényre, türelem és kitartás szükségeltetik, na meg segítség. Ez utóbbiról én fogok gondoskodni, a többi rajtad múlik – foglalta össze véleményét az első közös leszállásuk alkalmával, ám soha többé nem hozta szóba, mit vár el Mártontól. Arról sem beszélt senkinek, mily’ elégedett volt az eredménnyel, mert a tanítványból olyan aknász lett, amilyennek mestere megálmodta.

Most, amikor ennyi év után számot kell vetnie önmagával, joggal mondhatja sikeresnek pályáját, mire a személyét övező tiszteletben, megbecsülésben látja az igazolást.

Sok mindent ellesett Szabótól, egyebek mellett azt is, hogy lehet szép szóval, felesleges keménykedés nélkül tekintélyt kivívni, úgy irányítani egy szakot, hogy ott jó légkörben menjen a termelés.

Szabó erről így vélekedett: „Erőből irányítani a hülye is tud. Végig lehet üvölteni a munkahelyeket, hetente kiosztani két-három fegyelmit. Félelmet keltve ráerőszakolni akaratod a másikra. Az ilyen főnöknek elvégzik a kötelezőt, s aztán legfeljebb köpnek egyet utána. Egészen más a helyzet az ésszel és emberséggel boldoguló vezetővel, akinek odaadó munkával hálálják meg ténykedését. Neki nem kell a dolgozók nyakán lógni, futkosni egyik helyről a másikra, neki elég megbeszélni a teendőket, és biztos lehet a végrehajtásban. Ám nekik sem fenékig tejfel az élet! A felsőbb vezetés többre tartja a kemény fiúkat, ezért előnyt élveznek a bérezés terén, könnyebben kúsznak a ranglétrán. Ezek többnyire olyan lefelé rúgni, felfelé pedálozni típusú emberek, ami különösen jó fényt vet rájuk főnökeik szemében.”

Márton mindig is többre tartotta beosztottjai megbecsülését, mint feljebbvalói kegyeit, ennek ellenére megvolt a lehetősége az érvényesüléshez.

Mindent azért Szabó se adhatott tovább. Számos kellemetlen feladat idegölő hatásával kellett megbirkózni, s a hogyanra csak az évek során megszerzett rutin adta meg a választ.

Beosztásánál fogva ütközőpont szerepét látta el a fizikai dolgozók és a felső vezetés között, ami egy cseppet sem hálás feladat. Arról sem beszélt Szabó, milyen nehéz a termelésért és a biztonságért felelni egy személyben. Ha nincs tonna, őrjítő nyomás nehezedik az emberre, olyankor nem annyira lényegesek a szabályok, lehet zavartalanul termelni. Bezzeg, amikor nincs égetően szükség a szénre, akkor az egyik munkavédelmi szemle követi a másikat. Némelykor még az élő fába is belekötnének – ha lenne odalent –, pedig a bánya felsöpört állapotban díszelegve teljesen más arcát mutatja, mint normál esetben.

Egyébként nehéz lenne megfelelni a bányászati tevékenység mikéntjét előíró paragrafusok özönének, szinte lehetetlen. Olyannyira túlszabályozott az egész, hogy pontról-pontra történő betartásuk esetén már az üzem portáján ki kellene tenni a fából tákolt keresztet, amely a veszélyeztetett területre tiltja meg a belépést.

Az embernek otthonosan kell mozognia számtalan előírás útvesztőjében, tudnia kell, mit engedhet meg a termelés érdekében, mit nem. Ha rugalmatlan, és az ésszerűtlen szabályok betartatásával a termelést gátolja, hamar útilaput kötnek a talpára. Olyan kifogás nem létezik: Azért csak ennyi, mert betartottuk az előírásokat.

Rosszabb eset, ha valaki vakmerően megszegi a bánya törvényeit, és felrúgja az ésszerű szabályokat is. Az ilyen ember bűnt követ el, mert az emberi élettel játszik. A bekövetkezett bányász-szerencsétlenségek nagy részét emberi felelőtlenség okozta.

Nem könnyű dolog megfelelni e kettős szerepnek, kötélidegzetre van szükség. Aki nem rendelkezik vele, az jobb esetben bedobja rövid idő alatt a törülközőt, de ha kitartó a szerencsétlen, előbb-utóbb összeroppan. Mártonnak is voltak olyan kollégái, akik zárt osztályon találták magukat, egyikük még ott is azt ordibálta, ha rájött az öt perc: „Adjátok vissza a reteszt, hadd menjen a kaparó! Negyven csille kell még műszak végéig.”

Mindezek ellenére Márton szerette a munkáját, mert számtalan szépséggel tarkított, felelősségteljes tevékenységet folytatott nap, mint nap. Elhívatottsága átsegítette a legnehezebb pillanatokon is, és eltántoríthatatlanul hitt benne: neki ezt kell csinálnia.

Persze, az ő pályájának is voltak nehéz pillanatai, néha mély szakadékban érezte magát. A bekövetkezett balesetek mindig lelki válságba taszították, nem volt könnyű feldolgozni a szomorú eseményeket. A mindenre kiterjedő, a vétkes kilétének megállapítását hivatott kivizsgálásokat csak- csak elviselte valahogy, bár ezek némelyike roppant megalázó tudott lenni.

Gyakran idézte Szabó szavait magában, mikor nehéz helyzetbe került: „Bármikor képes légy megvédeni magad, baj esetén könyörtelenül elővesznek, s ha nem vagy talpraesett, könnyen rád húzzák a vizes lepedőt. Aknászon és szakvezető vájáron kívül itt még senkit se zártak be. Ha súlyos hibát vétesz, úgy nincs mentség, s akkor nem a börtön jelenti az igazi büntetést. Ha pedig vétlen vagy, nem engedheted, hogy bűnbaknak legyél kikiáltva.”

Márton szerencsés embernek vallotta magát. A hosszú évek során emberéletet követelő tragédia nem történt az általa felügyelt munkáknál. A kisebb-nagyobb sérülések viszont velejárói a mindennapos munkavégzésnek: törések, zúzódások, de még csonkolással járó balesetek is keserítették életét. Azonban, aktív bányamentő lévén, sajnos nem egyszer szembesülnie kellett a halál megrázó tényével.

Sikeres és eredményes éveket hagyott maga mögött. Nem volt rá példa, hogy bármiben is elmarasztalták volna, de ami mindennél fontosabb volt számára: tiszta lelkiismerettel kezdheti élete utolsó földalatti műszakjának. Ő mindig is különös figyelmet szentelt a biztonságra, ő sosem hibázott, mert ez volt a dolga.

Elszorult szívvel vágott neki a végállomás és az üzem közötti háromszáz méternek. Felmászott a meredek lépcsősoron és rátért a műútra, ahol feltartóztathatatlan emberáradat hömpölygött az égbe nyúló sudár aknatornyok irányába. Visszatekintett az alant elterülő térre, ahol a katonásan sorakozó buszok mellé újabbak érkeztek, zsúfolásig telt utastérrel. A város hatvan kilométeres körzetéből jöttek munkásjáratok, összeszedve a legapróbb falvak lakóit is.

Jobbra-balra köszöngetve haladt a tömegben, és szomorúan vette tudomásul, hogy a köszönésre nyíló ajkakból szálló „jó szerencsét” hamarosan a múltba vész. Az utat is benövi a gaz, melyen épp halad, s a két karcsú aknatorony sem hirdeti büszkén a szénbányák dicsőségét. Tőből kivágják őket, vígan pörgő kerekeikkel együtt, aztán feldarabolva egy ócskavas-telepen végzik sorsukat.

Búslakodásából a portán éppen kifelé igyekvő Vad Balázs felbukkanása zökkentette ki, aki messziről integetett. Az egyik beosztott aknásza ő, megbízható, értékes munkaerő, sokéves tapasztalattal a háta mögött. Márton lehúzódott az útszélen parkoló kocsik melletti hatalmas fűzfa tövébe, ahol egy aknavájár árulta pirított szotyoláját, sokak nélkülözhetetlen köpködnivalóját.

– Elvétetted az irányt, kedves barátom! Nem gondolod? – fricskázta Márton a bosszús arckifejezésű középkorú férfit.

– Ne piszkálj már! Még ha én lennék az oka, de a Müller újra bealakított.

– Mi történt?

– Hazaküldött, és visszarendelt éjszakára.

– Mire föl?

– A kis kedvence szakszervezeti kötelességeinek tesz eleget, így egész héten törvényes műszakon lesz. Két aknász pedig nehezebben boldogul éjszaka, mint délután, ezért kellek oda harmadiknak. Legalábbis erre a következtetésre jutott Müller a puszipajtásával, az éjjeles főaknásszal, nehogy véletlenül csinálnia kelljen annak is valamit.

– Ne zsörtölődj feleslegesen, majd csak kibírod valahogy.

– Kibírom? Egész héten abban a közegben? Abban a szakban idegbeteg mindenki, mást se tudnak, mint ordibálni a másikkal.

– Ne aggódj, holnap jössz vissza.

– Biztosan?

– Mivel egy aknász édeskevés, így nem lesz más választás.

– Hogyan, elmegy a Tibi?

– Én leszek a hiányzó.

– Szabira szeretnél menni? Úgysem ad a Müller.

– Másról van szó. Majd az esti váltásnál beszélünk, most sietek, még elkések a végén.

Elköszöntek egymástól, és Márton iparkodva folytatta útját. Kettő aknász nem tudja kellőképpen ellátni a terület felügyeletét, megfelelni az előírt ellenőrzési kötelezettségeknek. Ráadásul, ha összejönnek a robbantások, a személyes irányítást igénylő üzemzavarok, akkor aztán jöhet a lótás-futás, az itt vagyok, ott nem megy, az ott vagyok, itt nem megy dilemma.

Belépve az aknászirodába, furcsa érzés kerítette hatalmába. Ez a helyiség a maga harminc négyzetméterével, csizmatalpaktól szutykos padlójával, szénporral hintett bútorzatával oly kedves volt szívének. Második otthonának tartotta, még ha egy kis lyuk szekrénye, és egy rozoga támlás széke volt csak a hosszú asztalnál.

Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, utat hagyván a kígyózó sorban követőknek. Kabátját a fogasra dobta, kinyitotta szekrényén lógó lakatját, íróeszközt vett magához és leült a helyére, szembe a türelmesen toporgó szabadságra várakozókkal.

– No, Balog mester! Mit szeretnél? – kérdezte viccesen, s ezzel kezdetét vette a műszak.

– Ellik a göbe, vissza kéne, menjek. Az asszony nem bír vele – válaszolt a köpcös férfi, miközben kérges tenyerével viszonozta Márton kézfogását.

– Egy nap elég lesz, vagy részt kell, vegyél a szoptatásban is? – tréfálkozott Márton, általános derűt keltve a teremben.

– Ne tedd ezt velem, főnök! Egy hónapig visítani fognak nekem az aknánál. Tudod, milyenek – morgolódott a férfi, de azért elégedetten pödörte meg harcsabajszát, és zsebre vágta szabadságos könyvét, benne a lényeggel. Öröme nem tartott sokáig, alig fordított hátat, máris kórusban úikolni kezdtek neki.

– És te, Jancsi! Csak nem szabit akarsz te is? – szólította Márton a soron következőt.

– Jó vóna.

– Ki lesz a szakvezető helyetted? Alig van csipogós vájárom, tudod, milyen a délutános. Mindenki menni akar.

– Nem tudom, de beteg az asszony. Valakinek istápolni kell a picivel együtt.

– Az más, csak menj a dolgodra. Amíg nem jelentkezel, addig rendezve lesz a szabid.

Így haladt sorjában, meghallgatva mindenki ügyes-bajos dolgát, néhány baráti szóváltás kíséretében. Nem szeretett visszautasítani senkit, még akkor sem, ha ezért gyakran a fejére koppintottak. Szerinte azért van a szabadság, hogy kivegyék az emberek, de sajnos főnökei nem osztották véleményét. Amikor elővették a magas kieső létszámért, olyankor bölcsen elismerte vajszívűségét, de védekezésképp rögtön hozzáfűzte: „Sok emberrel bárki tud boldogulni, én kevéssel is elvégzem ugyanazt.” Ez mindig hatásosnak bizonyult, mert azt is tudták, hogy nem csak beszél a levegőbe.

Két ifjú állt még előtte, két egymást állandóan szekáló kelekótya, kik azért igaz jó barátok voltak.

– Mondd, poéta, ne kímélj! – szólt Márton a magasabb növésű, élénk tekintetű, izgága fiúhoz.

– Pojáca ez, nem poéta – jegyezte meg az alacsonyabb epésen, amire a másik rá se hederített. –Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem – harsogta kevélyen, közelebb lépve az asztalhoz.

– Az elsővel szolgálhatok, a másodikat kérd a menyasszonyodtól! Hacsak nem valami kuplerájban kötsz ki még az est folyamán.

– Csak vicceskedtem, főnök úr, valójában korai kiszállót szeretnék.

– Odalent megbeszéljük. Teljesítményed ne lássa kárát, s akkor semmi akadálya.

– Köszöntem szépen. Jó szerencsét, kevés palát, üzeni az egész család – szavalta nagy hangon, és elindult az ajtó felé.

– Te, Misi fiam! Miben sántikálsz?

– Három, főnök, három – dödögte, ujjaival is mutatva, de mielőtt folytathatta volna, a megtorpanó poéta közbevágott.

– Mi három, kedves Mihályom?

– Legalább három egész perccel hadd szálljak előbb ki, mint a pojáca – nyögte ki nagy nehezen.

– Ne fájdítsd a főnök fejét, a szerencsétlen mindenségedet! – förmedt rá a poéta.

– Aki világra hozott, azt nevezd így! – kapta fel a vizet a megszólított.

– A te anyucikádat, aki ment volna inkább apácának, mielőtt összeeszkábált.

– Hogy mered a mocskos szádra venni a nevét? Semmirekellő! – üvöltötte a felbőszült Miska, és Poéta felé fordult fenyegetően.

– Te kezdted, hogy őseimet tegezted – mondta szélesen vigyorogva.

– Elég legyen! – csapott Márton az asztalra, megunva őket. – Azonnal tűnjetek a szemem elől. Nemhogy korábbi kiszállás, de intézek nektek egy meleg csákányváltást – emelte fel hangját Márton, mire a két szeleburdi lehorgasztott fejjel kuslatott ki az irodából, hogy aztán újult erővel essenek egymásnak.

Amint egyedül maradt, arcvonásai megenyhültek, még egy kis mosoly is megjelent ábrázatán, és úgy kezdte tanulmányozni a délelőttös műszak jelentését. Kisvártatva nyílott az ajtó, és Pál Tibor, a helyettese lépett be.

– Jó szerencsét! – mondta, majd lehúzta kesztyűjét.

– Jó szerencsét! – fogadta Márton a köszönést, és nyújtotta jobbját.

– Mi lett ezzel a két ütődöttel? Ott marakodnak a büfénél, egymást okolva, amiért a helyszínen kell várniuk a váltást a korai kiszálló helyett.

– Tudják azok, hogy mitől döglik a légy. Mire beérnek a munkahelyre, lehiggadnak és kibékülnek, s használják talán az eszüket.

– Ne folytasd, ismerem a menetrendet! Kivágják a rezet, ahogy illik, s nyolckor kiengeded őket.

– Úgy tűnik, nem nyesegettem a vadhajtásaidat hiába. A végén aknász lesz belőled.

– Sajnos, csak a végén.

– Ne is beszéljünk róla! Összpontosítsunk inkább a mai feladatokra, lesz belőle bőven, mert ketten maradtunk.

– Az csodás. Remélem, összeszedünk néhány robbantást, egy-két provokálással fűszerezve.

– Itt jön a reggeles főaknász, mindjárt megtudjuk – bökött Márton a belépő illetőre.

– Szevasztok – üdvözölte őket a lerakódott szénportól koromfekete arcú férfi, kinek csak égszínkék szemei villogtak ismerősen, valószínűleg közeli hozzátartozói sem ismertek volna rá. Kobakját az egyik sarokba hajította, bal kezét végighúzta összeálló csapzott haján. Jobb kezében füstölgő cigarettát szorongatott, melyből idegesen szippantott nagyokat, nem törődve tüdeje kétségbeesett ellenkezésével.

Miután végzett a mezítlábassal, túltette magát egy köhögési rohamon, s csak utána szólalt meg:

– Tele voltunk üzemzavarral. Esik a légnyomás, rengeteg a metán, folyton leváltanak a villamos berendezések. Szóval, bolondokháza.

Rekedtes hangjában jól érezhető volt a feszültség, láthatóan a műszak idegileg elfárasztotta. A vérbeli, régimódi bányásznemzedéket képviselte, szakmájához kiválóan értő, ám rettentően nyers, időnként vad természetű.

– Sok robbantást hagytatok? – kérdezte Pál Tibor.

– Amennyit akartok, sehol se tudtunk odalőni. Persze, lesz olyan elővájás, mely megáll, de nem tudni, melyek azok. Teljes a zűrzavar.

Ezután végigtárgyalták az összes munkahely állását, melyek a bánya három szintjének a különböző pontjain helyezkedtek el. Endrődy pontos tájékoztatást adott mindenről, ami lényegesnek számított. Hol, milyen rendkívüli fejlemény várható, mire kell különösen odafigyelni. Hová, milyen anyag kell, hány darab csille van a helyszínen.

Épphogy a végére értek, Endrődy megint ráfüstölt, mikor félénken kopogtak az ajtón.

– Told be a képed! – mordult fel ingerülten Endrődy. – Nem szeretem, ha raport közben zavarnak – fűzte hozzá, némileg magyarázva faragatlanságát.

Egy ijedt képű, vékony alkatú szőke férfi lépett be, szemmel láthatóan megviselt állapotban. Szeméből szorongással vegyült reménykedést lehetett kiolvasni, szinte könyörgött a tekintetével.

– Mit akarsz? – vonta kérdőre a feldühödött Endrődy.

– Beszélni magával – mondta épphogy hallhatóan, hangjából félelem érződött.

– Takarodj innen, de tüstént! – zavarta ki Endrődy üvöltve szerencsétlent, aki lógó orral húzta el a csíkot.

– Mit vétett? – kérdezte Márton rövid hallgatás után.

– Beállított reggel hullarészegen, természetesen hazazavartam. A szabija rég elfogyott, bent marad a bumlija. Nem tudok mit kezdeni vele, biztos elzavarják fegyelmivel.

– Leszállhatott volna délután – vetette fel Pál Tibor.

– Most is ittas volt, láttam az arcán. Megérdemli a sorsát.

Márton fejcsóválással fejezte ki nemtetszését. Bár nem a szakjában dolgozott, azért jól ismerte a férfit. Tisztességes, a munkájára igényes melósnak tartotta, akinek egyetlen gyengéjét a rendezetlen családi hátterében látta. Míg ő a bányában robotolt, addig az asszonya cserélgette a szeretőit. Ha úgy tartotta kedve, szívfájdalom nélkül kitette férjét a lakásból egy-egy hirtelen támadt „szerelem” kedvéért. Miután az új lovaggal felélték a tartalékokat, hamar véget ért a románc. Ilyenkor az asszony visszacsábította szegény ördögöt, aki tekintettel a két gyermekre, kénytelen-kelletlen lenyelte a békát, bármily csúnya és varangyos volt is. Sajnos, hajlamos volt rá mindig, hogy a gyengeségét néhány napos ivászatba fojtsa, ám aztán dolgozik látástól-vakulásig, csakhogy a gyermekeiről gondoskodhasson.

Közeledett a raport kezdetének cseppet sem várt pillanata, azé a kellemetlen eseményé, amely a napi teendők egyeztetését hivatott szolgálni, ám valójában a körletvezetésnek ad lehetőséget a látványos számonkérésre, amely gyakran hasonlítható inkább tébolyult őrjöngésre.

Telve voltak a hosszanti falnál elhelyezett padok, az összes szakvezető vájár feszülten várakozott az aknászokkal együtt. Márton az órájára pillantott, majd körbehordozta tekintetét, és elégedetten nyugtázta, mindenki jelen van, akinek ez kötelessége: a csapatvezető a fejtésből, ahol a szén tömeges kitermelése folyik egy százhúsz méteres fronthomlok mentén; a nyolc első vájár a vágathajtó csapatokról, melyek a bánya feltárásáról és a fejtések előkészítéséről gondoskodnak; s végül a három bővítő társaság vezetői, akik az összetört vágatok rendbetételén tevékenykednek.

Néhány perc múltán tárult az ajtó, ahol megjelent Müller kopasz feje, arcán a mindig ott lapuló gúnyos mosolyával, nyomában két helyettesével, köznyelven szólva: bulldogjaival. Müller ült a hosszú asztal egyik végére, szembe Endrődyvel, míg két helyettese jobb és bal oldalán helyezkedett el. A másik ember lenézéséről, önérzetének megsértéséről elhíresült Mülleren látszott, hogy robbanáspont körül forrong.

Ő képes volt akár egy félmondattal is megsérteni bárkit, akit védtelennek talált, akitől nem félt, hogy képes visszavágni. Kész csoda, hogy még senkinél nem szakadt el a cérna, és nem állítottak csákányt a gerinctelen hátába, szokta Márton mondogatni. Szerencsére vele tudta, merre hány méter, sosem volt mersze ártani a szemében, annál inkább a háta mögött. Márton inkább nem is bőszítette magát, végezte a munkáját, és nagy önfegyelemmel tartotta féken indulatait.

Kiszolgált ő jó néhány körletvezetőt, bár legtöbbjük bolond volt időnként, és szerettek üvöltözni, de azért kiálltak az ember mellett, ha épp arra volt szükség. Rendelkeztek becsülni való tulajdonságokkal, s ráadásul volt mit ellesni tőlük.

Müller azzal nyitott, hogy elővette Endrődyt a gyenge produkcióért, és az összes valós érvet figyelmen kívül hagyta, aminek az lett a következménye, hogy secperc alatt üvöltöztek egymással.

Márton sosem tűrte volna el, hogy Müller ordibáljon vele, amivel az is tisztában volt. Ők hangoskodás nélkül intézték el gyakori nézeteltérésüket, mely általában Müller vereségével végződött.

Figyelte rövid ideig a magukból kivetkezettek tombolását, mígnem gondolatai újra szárnyalni kezdtek. Volt olyan időszak, amikor normális légkör uralkodott abban a helyiségben, hangos szó alig hallatszott, mégis jól mentek a dolgok. Akkor nyugodt szívvel járt raportra vájár, aknász egyaránt, akkor Márton volt a körletvezető, majdnem egy teljes évig.

A két rivális közül rá tette a voksát a nyugdíjba vonuló előd, Müllernek bele kellett nyugodnia vereségébe, és árgus szemekkel figyelni, mikor lesz alkalma kihasználni Márton hibáját, mert egyben biztos volt: eljön még az ő ideje.

A bányászok által nagyra becsült főmérnök rábólintott a javaslatra, s Márton megkapta kinevezését. Büszkén vitte a hírt az unokákkal pecázgató Szabónak, kinek boldogsága már nem volt olyan felhőtlen. Bozontos szemöldökét majd’ az orráig ráncolta, szúrós tekintetével veje lelkének legmélyét vizslatta.

– Nem a te világod az, fiam! Legalábbis remélem – dörmögte fejét csóválva, így fejezve ki nemtetszését.

– Megértem félelmedet, de érzek elég erőt magamban, hogy megfeleljek, hogy elkerüljem a buktatókat.

– Ha csak rajtad állna, nem is féltenélek.

– Nem egyszerű a feladat, de gyáva és kishitű ember lennék, ha nem vágnék bele.

– Járj szerencsével! Csak annyit kérek, az eszed mellett a szíved is legyen mindig a helyén. Ez a két gyönyörű gyermek méltán büszkélkedhessen az apjával – zárta le a témát Szabó, miközben a tűzrakással foglalatoskodó fiúra és leányra bökött mutatóujjával.

– Tudni fogom, ha fel kell állni. Ígérem!

Szabó szavai hamar beigazolódtak. Márton cseppet sem érezte jól magát új beosztásában, annak ellenére, hogy szakmailag kiváló munkát végzett, és a körlet kifogástalanul működött. A három szak talán soha nem dolgozott olyan jól össze, megszüntette a fölösleges rivalizálást, a buta torzsalkodásokat. Ritkán tapasztalható összhang és nyugodt légkör jellemezte az általa vezetett, mintegy hatszáz főt foglalkoztató termelőegység munkáját.

Mindez kevésnek bizonyult, hogy elégedettsége a tetőfokára hágjon, akár egy pillanatig. A felsővezetői munkaértekezleteken való kötelező részvétel miatt alig jutott le a bányába, pedig a többórás tanácskozások nagy része fölösleges időpocsékolás volt. Kénytelen volt haszontalanul múlatni az időt, befolyásos emberek buta okoskodását hallgatni, jó képet vágni mihaszna személyek fontoskodásához, kikre az égadta világon semmi sem volt bízva, hisz’ azt sem tudták a földalatti életről, eszik-e, vagy isszák? Némelyiküknek több plecsni lógott a mellkasán egy-egy ünnep alkalmából, mint ahány leszállása volt életében.

Nem, ez nem őneki lett kitalálva, ő roppant nehezen viselte azt a közeget, ő odalent érezte jól magát. Ki tudja, meddig vergődött volna tehetetlenül önmaga csapdájában – mert a körlet sorsát a szívén viselte, azt nem vethette oda az ugrásra kész Müllernek –, ha a sors keze nem pöttyint egy pontot a történet végére.

A főmérnök zaftos botrányba keveredett, összeszűrte a levet egyik titkárnőjével, ami a hölgy jóvoltából hamar napvilágra került. A rossznyelvek szerint előre kitervelt akcióról volt szó, de nem nyert bizonyosságot azóta sem. A családos férfi magatartása hatalmas felháborodást váltott ki néhány nagyhatalmú ember körében – kik maguk sem voltak sokkal különbek –, s a közerkölcs tűrhetetlen módon történő megsértése címe alatt félreállították a vétkest.

A halk szavú, de annál emberségesebb, nagy tapasztalattal bíró vezető székét egy nagyhangú, gátlástalan karrierista foglalta el, aki csak eszköznek nézte beosztottjait saját céljai elérésében, ami nem volt más, mint megfelelni feletteseinek bármi áron. Nehéz volt ez olyan szakértelemmel, amivel ő rendelkezett. Hamar bekerült a hínárosba, egyik baklövést a másik után vétette. Kezdett égni a talpa alatt a talaj, de sajnos nem csak az, hanem az egyik főteszén-omlasztásos fejtés is erősen melegedni kezdett. Az pedig baj, nagyon is.

Öngyulladás következtében a szén elkezd izzani valahol a hátfejtésben, és a tűzgóc szép lassan egyre nagyobb kiterjedésűvé válik. Legtöbbször teljesen hozzáférhetetlen, nem sokat lehet kezdeni vele, csak a folyamatosan emelkedő szénmonoxid érték, és az egyre nagyobb meleg jelzi létezését. Amikor már füst is észlelhető, akkor jobb pucolni, amilyen messze csak lehet.

A sokkal nagyobb veszélyt azonban a hátfejtésben visszamaradó hatalmas üregek jelentik, melyek telve vannak metángázzal, s ha rátalál a közelben ólálkodó tűz, akkor iszonyatos erejű robbanással söpör félre bármit. Amerre pusztít, ott kő kövön nem marad.

A fejtésben munkájukat végzők ilyenkor mintha egy töltött ágyúcső elé lennének szegezve, ekkor száműzetik a jókedv, komor csendben, dupla erővel dolgoznak, csakhogy minél nagyobb előrehaladást érjenek el, és maguk mögött hagyják a terjeszkedő tűzgócot.

A folyamat valójában kiszámíthatatlan. Képes ott lihegni a veszedelem hónapokig az ember sarkában, komolyabb következmény nélkül. Van, amikor sikerül elhagyni, hadd püfögjön ott magában több száz méteres kőzetköpennyel a nyakában, ám van, amikor bekövetkezik a tragédia.

Hathatós védekezés nincs ellene, csak a bányamező légmentes lezárása, és a fejtés eliszapolása. Óriási veszteség ez az üzemnek, s csak akkor kerítenek sort rá, ha minden kötél szakad. Folyamatosan mérik, figyelik, elemzik a kihúzó levegő összetételét, az omladékot méterenként vizsgálják. Amint az eredmények a helyzet kritikussá válását jelzik, akkor elrendelik a fejtés lezárását.

Az új főnök első ízben találta magát szembe ilyen problémával. A fejtés lezárásáról hallani se akart, az rossz fényt vetett volna rá, inkább a kockázatvállalás mellett döntött. Márton a fejtés feladása mellett kardoskodott, de hát nem az ő kezében volt a döntés joga. Napok óta nem tudott aludni, rettegéssel teltek éjszakái, nem tudhatta, hogy mikor csörren a telefon és közlik a lesújtó hírt. Hajnalonként leszállt, és személyesen mérte végig az omladékot, hogy reggel a legfrissebb értékekkel menjen a válságstáb gyűlésére.

A fejtésben történő mindennapos megjelenést azért is fontosnak tartotta, mert az nyugtatóan hatott az ott kötelességüket végzőkre. A bányászok akkor kezdenek igazán félni, amikor az aknászon kívül más felügyeleti személy még véletlenül sem jár feléjük. Olyankor tudják: aki csak teheti, menti a bőrét.

Egyik hajnalban a fejtési aknász rémült arccal fogadta lent a csapásvágatban.

– Egyre rosszabb a helyzet, félek, nem bírja sokáig – mondta vészjóslóan.

– Tényekben kifejezve?

– A száznyolc és száztizenötödik sor között tódul kifelé a forró levegő, időnként füstszag érezhető, rengeteg a monoxid.

– A kihúzóban?

– Ott is folyamatosan emelkedik.

– Van mögöttünk látható üreg?

– Nincs, de körülbelül húsz méterrel beljebb, pont ahol a legjobban melegszik, nem szakadt meg a magas fedő. Akkora barlang volt, hogy a végét se láttuk. Gyanítom, az még most is úgy áll.

– Emlékszem rá. Ha eléri a tűz, kisepri az egész bányát.

– Akkor kitehetnek egy nagy keresztet az akna helyére.

– Ahogy mondod – helyeselt Márton. – Na, gyere, tekintsük meg közelebbről – javasolta, és elindult felfelé a frontfejtésen.

Az aknásznak igaza volt, Márton is úgy látta: a helyzet kritikussá vált. A további halogatás nemhogy felelőtlenség, hanem egyenesen vétek lenne. Azzal az elhatározással szállt ki, hogy meggyőzi álláspontja igazáról a főmérnököt, és eléri a fejtés haladéktalan bezárását.

Nem járt sikerrel. A főmérnök nem látta súlyosnak a helyzetet, hisztériakeltéssel vádolta Mártont, aki határozottan megtagadta, hogy telepítse a fejtést. Egy emberéletet sem volt hajlandó kockára tenni, nemhogy negyvenötöt. Megtette más helyette, egy óra múlva már Müller vezette a körletet. Mártont négy hét kényszerszabadságra küldték, hogy pihenje ki magát idegileg. Mire visszatért, elmúlt a veszély, folyt minden a maga medrében, csak ő mehetett futkosó aknásznak, amit nem bánt egyáltalán. Még olyat is vagdostak a fejéhez, hogy köszönettel tartozik, amiért nem zavarták el, de őt ez sem érdekelte.

A lényegen mit sem változtatott az ő pokoljárása, ha egyszer a sors kegyes volt és nem történt szerencsétlenség. Elmúlt a tűzveszély, a fejtés nem robbant be, amit ugyan megtett egy újabb tűz alkalmából három hónappal később, de csodával határos módon személyi sérülés nem történt. Egy szombat reggel szólta el magát, amikor üres volt a bánya, félórával azután, hogy az utolsó ember is kiszállt.

A főmérnök sem húzta sokáig, kivették a termelésből és kapott egy zsíros beosztást a trösztben, vagyis felfelé bukott. Átvette a helyét a jelenlegi, aki szerette volna újra kinevezni Mártont, de ő kategorikusan visszautasította. A szakvezető aknászi poszt bőven megfelelt neki, többé nem akart idegen vizekre lapátolni.

Közben Müller kiőrjöngte magát, persze csak átmenetileg. Az összes bent ülő számára ismerős volt a forgatókönyv: egy normálisnak nevezhető értekezés keretén belül végigbeszélik a munkahelyeket, közlik az elvárásokat. Ezt követően újra felforrósodik a levegő, Müller ismét állatként viselkedik, nehogy bárki nyugodtan távozzon a cirkusz végeztével.

Ezúttal némileg lazábbra sikeredett az előadás, legalábbis úgy tűnt egy darabig. Talán szorult bele némi emberség, vélekedett Márton, ám hamar bebizonyosodott: korai volt az öröm.

– Jön az igazgató tájékoztatni az embereket? – kérdezte gyanútlanul.

– Rád hárul a feladat. Annyit mondhatsz, amit már hallottál tegnap – felelte Müller látszólag higgadtan, de mire befejezte mondatát, feje piros lett, mint a pipacs, és magából kikelve üvöltözni kezdett.

– Persze, hogy nem jön az igazgató úr, mikor az a birka reggeles illetlenül viselkedett. Beszólnak, pfujolnak, hőbörögnek. Hiába tátja ott három aknász a pofáját, nem tesznek semmit.

– Mit kellett volna tennünk? – vette fel a kesztyűt Endrődy. – Nem fogja senki vörösre tapsolni a tenyerét egy ilyen bejelentés hallatán, egy ilyen embernek, aki minden létező kiskaput megkeresett a bérek csökkentésére. Egyszeriben megvilágosodott előttünk, mire ment ki az elmúlt másfél év. Az átlagfizetések lefaragásával bődült összeg takarítható meg a végkielégítésekből. Az igazgató úrnak nem lesznek megélhetési gondjai, jól teletömik jutalommal a zsebeit.

– Nem érdekel senki nyomora, engem járattatok le a mocsok viselkedésetekkel – ordított Müller tajtékozva, ökleivel az asztalt csapkodva.

Márton elérkezettnek látta az időt, hogy távozzon, fontosabb dolga volt neki, mint a süket szöveget hallgatni. Felállt helyéről, s Müllerre rá sem hederítve a kijárathoz ballagott. Visszafordult egy pillanatra, kacsintott pajkosan, mint aki a legjobb kedvében érzi magát, aztán fittyet hányva lázongó önfegyelmére, visszaszólt:

– Szóljatok ennek az ökörnek, ne vonyítson már annyira, eleget hallgattuk. Csókolgassa inkább a diri kezét, s elnyeri bocsánatát.

Kajánul vigyorgott, aki csak merészelt, míg Müller belilult a dühtől, hang nem jött ki a torkán, s kapkodott a levegő után, akár a felbukkanó gyöngyhalász.

A vékony szőke férfi magába roskadva lépett be a kocsmába, amely az üzem főbejárata és a buszmegálló között helyezkedett el az út mentén, a legalkalmasabb helyen ahhoz, hogy felkeltse az ingert még abban is, aki nem szándékozik betérni. A köznyelv csak bárnak nevezte a kopottas bútorzatú, de mindig tiszta üzletet, amely műszakváltás idején rendre tömve volt vendégekkel.

Tulajdonosa egykor maga is bányász volt, így hát jól tudja, milyen legyen egy ilyen krimó. Igény szerint főzőtudományának villogtatásával gondoskodott a szervezett rendezvények sikeréről, mert ilyen is akadt szép számmal, névnapok és születésnapok alkalmával. Ha úgy kívánták a szórakozni vágyók, egyhuzamban nyitva tartott, elmaradt a záróra. A pénzükből kifogyóknak sem kellett szomjazni, ihatott hitelben, s ráért fizetéskor kiegyenlíteni a számlát.

– Mit lógatod az orrod, Lajos? Mi a gond? – kérdezte a pultos lány kedvesen a betérőt.

– Semmi – válaszolt kurtán, érezhetően jelezve, hogy nem kíván szóba elegyedni a kérdezővel, aki nem is próbálkozott újra.

– Mit adhatok?

– Egy korsó sör, meg egy deci körte.

A lány gyakorlott mozdulatokkal szolgálta ki a férfit, aki fizetett és kitotyogott a teraszra, vigyázva, nehogy kilöttyintse italát. Nagyot húzott a sörből, s mielőtt a pálinkát is a szájához emelte volna, hosszan bámult maga elé a földre. Egyszer csak veregetést érzett a bal vállán, és egy ismerős hang csengése ütötte meg fülét.

– Neked nem sitten kéne lenned? – kérdezte egy atléta termetű szakállas férfi.

– Nekem a pokolban a helyem – válaszolt a lehorgasztott fejű szőke férfi, alig hallhatóan motyogva.

– Megint kibabrált veled az a drágalátos nővérkém?

– Öhöm.

– Te meg a piába fojtod a bánatod, ugye?

– Túlságosan is.

– Mi történt még? Látom, rettentően magad alatt vagy.

– Részegen mentem reggel dolgozni, s amikor kiszúrt az Endrődy, még hőbörögtem is vele. Az előbb akartam elnézést kérni, meg engedélyt a délutáni leszállásra, de meg sem hallgatott, menten elzavart.

– Majd megbékél. Tudod, milyen forrófejű, de valójában jó ember.

– Addigra késő, ha ma bent marad a hiányom, reggel már szedhetem a sátorfámat.

– Ne bolondozz! Csak beírja valaki a szabit?

– Rég elfogyott. Legutóbb megkegyelmeztek ugyan, de az volt az utolsó dobásom. Ez a vég.

– Nem hagyhatjuk veszni a végkielégítést, meg a felmondási idő se kutya!

– Mit számít? A bánya becsuk hamarosan, reggel hirdette ki a diri. Eddig legalább a pénzemért volt családom, még ha esetenként el is hagyott az asszony, de mire számíthatok ezután? Jobb lesz nekem, ha eltűnök a föld felszínéről. Nem bírnám ki a gyermekeim nélkül.

– Nem úgy van ám az! – kelt ki magából a szakállas férfi, és két kezével majd’ kirázta sógorából a lelket. – Hányszor mondtam, hogy válj el, s te kapod meg a gyerekeket.

– Miből tartsam el őket, elárulnád?

– Kire számítsanak, ha nem rád? Átgondoltad, mi lenne velük nélküled? Nem eshetsz kétségbe, hisz’ egy ügyes kezű ács vagy. Veszel magadnak szerszámokat, és annyi munkád lesz, csak győzd ellátni. Szívesen leszek a segédmunkásod.

A vékony férfi bús képén halovány mosoly villant meg hirtelen, először nézett rá sógorára, mióta összefutottak.

– Imádok ácskodni, gyönyörű szakma. De hát…

– De hát?

– Miből veszek szerszámot, egy rissz-rossz járgányt a munkához, ha egyszer elúszott minden. Tizenöt év után szégyenszemre kirúgattam magam. Senkit nem okolhatok, magam alatt vágtam a fát.

– Van még remény, ne adjuk fel! Beszélek a Molnárral, szerintem az az áldott jó szíve megesik rajtad, és enged leszállni, bármily’ viharvert állapotban is vagy.

– Komolyan beszélsz?

– Teljesen, de felejtsük ezt el! – mondta határozottan a szakállas férfi, és gyors egymásutánban öntötte ki a pálinkát, azután a sört a vízelvezető árokba.

Mint mindig, most is határozott léptekkel haladt a faléztábla előtti dobogóhoz. Az útjába kerülő bányászok illedelmesen húzódtak félre, nehogy összekoszolják szénporos ruhájukkal. Fellépett az alig négyzetméternyi emelvényre, ahonnan kényelmesen pásztázhatta végig az előtte nyüzsgő tömeget.

Mindössze negyven centiről van szó, amellyel feljebb kerül az ember a föld felszínétől, mégis milyen zavart okozhat a fejekben. Van, akiben a hatalmi vágyat gerjeszti nagyra, de van, aki összerezzen a rászegeződő tekintetek láttán. Ez utóbbi nem oda való, ettől még az előbb említett is jobb.

Márton sosem érezte többnek magát odafent, mint aki volt valójában, de még rá is hatással volt az a pár centiméter. Ott nincs helye bizonytalanságnak, halk beszédnek. Ott határozott mozdulatokkal, a teret betöltő erélyes hangon kiabálva kell elosztani a munkára várókat.

Ezúttal nem fordult a tábla felé, és nem kezdte rakosgatni a márkákat közvetlenül a köszönés után, hanem szembeállt a feszült csendben várakozókkal.

– Uraim! – kezdte mondandóját. – Tegnap mindnyájunk számára nagyon rossz hírt közöltek velünk, amiről bizonyára hallottatok ezt-azt. Jómagam is a legkülönbözőbb híresztelésekről tudok, melyek nem felelnek meg a valóságnak.

Pillanatnyi szünet erejéig elhallgatott, a zsúfolt csarnokban csak néhány bányász nehézkes szuszogása hallatszott. Vett egy mély lélegzetet, s magába fojtva indulatait folytatta beszédét.

– A hatalmi szervek pálcát törtek a fejünk felett. Visszavonhatatlan döntésük nyomán jövő év legvégén befalazzák a bányánk bejáratait, és elkezdődik az aknák tömedékelése.

Izzani kezdett a levegő, amint elhangzott a bejelentés. Komor szempárok rászegeződő kereszttüzében érezte magát, és mielőtt a pokol elszabadult volna, újra beszélni kezdett.

– Több lépcsőben leszünk elküldve. Az első körben lapátra kerülők egy hónapon belül megkapják a felmondásukat, míg a szerencsésebbek, ha lehet egyáltalán ezt a jelzőt használni, a bányabezárási munkálatokban is részt vehetnek. Az üzemelő fejtés végigmegy a határig, az előkészítés alatt álló sorsáról még nem döntöttek. A feltáró munkahelyek megállnak, de néhány elővájás is erre a sorsra fog jutni rövid időn belül. Ezek a tények, amint új információk látnak napvilágot, azon nyomban tájékoztatva lesztek.

Alig ejtette ki az utolsó szót, máris heves érzelmi kitöréseknek, hangos megnyilvánulásoknak lett szem- és fültanúja. Egyesek az öklüket rázták, miközben trágárul ordibáltak, mások leszegett fejjel a kövezetet rugdosták csizmájukkal, voltak, akik a kobakjukat csapdosták a földhöz, de olyan is akadt, aki elsírta magát.

– Ne hagyjuk magunkat! – sikoltotta egy sebhelyes arcú vájár.

– Úgy van, mit képzelnek azok a nyakkendős mihasznák! – vette át a szót az egyik lobbanékony természetű segédvájár, szemében perzselő gyűlölettel.

– Cselekedjünk! – helyeseltek többen is.

– Bányász ököl vasököl, oda csap, ahova köll! – kiáltotta a poéta, majd odaugrott a faléztáblához, és csákányát iszonyatos erővel vágta bele.

Márton először hagyta őket, hadd tomboljanak, ám ez a cselekedet meghaladta tűrőképességének határát.

– Elég legyen! – zengett a hangja ellentmondást nem tűrően, túlharsogva mindenki másét. – Nem tűröm ezt a viselkedést! Aki nem képes lehiggadni, annak szabit írok és menjen haza! Őrjöngő és hőbörgő emberre nincs szükség odalent.

– Bocsánat! – kért elnézést Poéta, és kivette csákányát a táblából.

– De akkor mihez kezdjünk? – kérdezte hátulról egy elkeseredett hang.

– Szervezzünk tüntetést, a főnök álljon az élünkre! – javasolta valaki.

– Úgy van! – hallatszott mindenfelől. – Menjünk a fővárosba, ott hívjuk fel a figyelmet magunkra!

Márton felemelt kezeivel intette le a tömeget.

– Kis csendet kérek! – mondta, mire halkult a zaj, kíváncsian várták az emberek, mi fog következni.

– Mindenki szíve joga, miként viszonyul az új helyzethez. Egy fontos szempontra viszont felhívom a figyelmet: a bányában szervezkedésnek, rendbontásnak helye nincs. Aki felveszi a munkát, és leszáll a föld alá, annak továbbra is tisztességgel eleget kell tennie kötelességének.

– Ez így is lesz, de szeretnénk hallani a véleményed. Tegyünk valamit, vagy szótlanul fogadjuk vesztünket? – lépett ki társai gyűrűjéből Erőss Gábor fejtési csapatvezető, aki szellemi vezérként volt elfogadva.

Márton tisztában volt válaszának súlyával. Háborgó lelke azt sugallta, vessen szikrát a szénakazalra, ám józan esze felülkerekedett. Fejét megemelte, próbált minél higgadtabbnak látszani, és elég meggyőzően beszélni:

– Az én magánvéleményem az, hogy bárminemű ellenkezés csak sértettségünk és keservünk enyhítését szolgálná, ám esélyünk egy szál se. Azt javaslom, emelkedjetek felül indulataitokon, és az összes létező energiátokkal sorsotok egyengetésén fáradozzatok! Próbáljatok sikeresen váltani, új munkahelyet lelni! Tanuljon és képezze magát, aki csak érez elég erőt magában! Sose feledjétek az itteni éveket, mert az segíthet a nehéz időszakokban! Higgyétek el nekem, aki helyt állt odalent, az képes lesz ugyanerre bárhol.

Elhallgatott, és elégedettséggel szemlélte szavai hatását. Némaság honolt az előbb még forrongó csarnokban, az arcok megenyhültek, a szemekben kihunyt a felháborodás lángja. Erőss Gábor szólalt meg először.

– Ki és minek alapján dönti el, ki és mikor lesz elzavarva?

– Ezt a háládatlan feladatot rám taksálták. Nekem kellene összeállítani a listát, mely a januári távozókat nevezi meg. Úgy mondják, én tudom a legjobban, kik érdemesek arra, hogy tovább maradjanak. Egyvalamiről megfeledkeztek: számomra mindenki egyformán fontos. Nem fogom senki nevét ráírni arra az átkozott listára, kivéve egyet. Az pedig az enyém.

Meglepett moraj hangzott, az emberek értetlenül néztek egymásra.

– Mit értsünk ez alatt? – kérdezte Erőss Gábor.

– Azt, hogy ma találkozunk utoljára ilyen felállásban. A mai az utolsó sittem.

– Ezért nem kéne megválnod tőlünk, inkább te nyomd a kezünkbe a felmondó levelet, mint valaki más – fakadt ki Erőss Gábor, aki fellépett Márton mellé a dobogóra és elkiáltotta magát:

– Nincs igazam?

– Dehogynem! – jött a válasz kórusban.

– Nem engedünk csak úgy el – hallatta hangját Izsó Ignác, a körlet legidősebb dolgozója.

– Az öregnek igaza van! – helyeseltek mindenfelől.

Márton arca felragyogott, látván az őszinte szeretet és tisztelet megnyilvánulását. Ez jelentette számára az igazi elismerést, nem a kitüntetések és jutalmak. Azonban eltökélt volt, és az egyre jobban erősödő, a maradását óhajtó hangok ellenére nem változtatta meg döntését. Újra csendre intette a hangoskodókat és úgy határozott, berekeszti a röpgyűlést.

– Ha csak ezen múlna, maradásra bírnátok, de más nyomós oka is van elhatározásomnak, úgyhogy ne is fájdítsátok tovább szívemet. Na, meg kifogytunk az időből is.

Ezután szétszórta ügyesen a márkákat, kurta utasításokkal igazította el azokat, kik nem tudták a feladatukat. Amikor minden egyes pléh a helyére került, még egyszer végigpásztázta szemeivel a táblát, végigfutott a csapatokon, meg van-e mindenhol a szükséges létszám, majd gondolkodott néhány pillanatig, nem feledett-e valamit, aztán mikor a legnagyobb rendben talált mindent, jelt adott a leszállásra:

– Na, uraim, ha mindenki megkapta beosztását, akkor jó munkát és jó szerencsét! A szállítóakna szeretettel vár benneteket.

A műszakokat jegyezte kollégájával együtt a keményfedelű naplóba, mikor az egyik helyettes körletvezető lépett oda hozzájuk.

– Gyere velem, légy szíves, a Müller szeretne beszélni veled.

Márton letette a zöld színű golyóstollat, mellyel szapora kézmozdulatokkal húzkodta be a délutános műszakot jelölő strigulákat, és szó nélkül követte a pókhasú férfit.

Müller az irodájában várta. Ült az íróasztalánál, arcán minden gyűlöletével, még csak nem is próbálta palástolni érzéseit. Nem kínálta hellyel a belépő Mártont, aki cseppet sem zavartatva magát leült egy nyikorgó székre.

– Mit akarsz? – kérdezte Márton nyersen.

– A két gázkitörés-veszélyes munkahely közül az egyik, pontosabban a 227-es leáll, a 228-as viszont megy tovább, mégpedig fokozott iramban. Minél előbb ki kell lyukasztani, úgyhogy nem érdekel hogyan, de oda kell este provokálni!

– Badarság, ebből az állásból képtelenség. Ezt jobb, ha tőlem tudod. Egyébként is, a gázkitörés-veszélyes munkahely technológiáját szigorúan be kell tartani, nem lehet ész nélkül menni előre.

– Nem érdekelnek a kifogásaid.

– Jobb, ha továbblépünk, gondolom, nem azért hívattál, hogy ezt közöld. Ilyenkor üzengetni szoktál valamelyik helyetteseddel.

– Így igaz. Kíváncsi vagyok, akarsz-e mondani valamit?

– Beszélt veled a főmérnök?

– Igen.

– Akkor tudsz mindent, nem hiszem, hogy volna mondanivalóm.

– De nekem van!

– Halljuk gyorsan, mert nem érek rá piszmogni.

– Elvártam volna, hogy ne a főmérnöktől halljam elsőként, hogy az egyik főaknászom lelép. Az még hagyján, hogy megkerülted a közvetlen felettesed, de azt elvártam volna, hogy úgy rendezzük le az ügyet, mint egyik bányász a másikkal. Ócska jellemre vall a viselkedésed – fejtette ki Müller a véleményét gúnyos mosoly kíséretében.

Márton szemei szikrákat hánytak, nem sok hiányzott, hogy meg ne ragadja ellenfele grabancát, de jobbnak látta inkább saját fegyverével szíven szúrni. Mosolyt erőltetett arcára, s miközben távozáshoz készülődött, csak ennyit mondott:

– Sosem tartottalak bányászembernek, csak egy jellemtelen alaknak, aki a bányászokból él.

Leghiúbb érzéseit sértette meg a teljesen letaglózott férfinak, aki rögvest vonyítani kezdett vékony fülsüketítő hangján:

– Azonnal takarodj az irodámból, te mocsok!

Márton közelebb lépet hozzá, viccesen megfricskázta az arcát, és kioktató hangnemben közölte:

– Te innen senkit nem dobhatsz ki, ez nem a te irodád, hanem az üzemé. Csakis azért megyek el, mert ha egy percet is maradok, felkenlek a plafonra! Megértetted?

Müller teljesen megrettent, hisz’ nem voltak egy súlycsoportban. Ráadásul azzal is tisztában volt: nem tréfál Márton, bármily nyugodtnak is mutatja magát. Elég, ha elborul az agya néhány pillanatra, s belőle máris lenyomat lesz a csillár mellett, úgyhogy jobbnak látta, ha hagyja távozni, s megszabadul tőle örökre. Szólni sem mert, remegő lábakkal az ablakhoz ment, és merőn bámult kifelé, miközben Márton távozására várt, ami be is következett, hatalmas robajával az ajtónak.

Eközben Pál Tibor végzett a műszakírással, és az irodában összesítette a létszámot csapatonként és légosztályként, hogy jelentést adhasson a diszpécsernek. Nagy precizitást igénylő feladat ez, mert ha egy szerencsétlenség esetén az aknászt is baj érné, akkor is tudni kell valakinek, hol keressék a bajba jutottakat! Márton jövetele megszakította ténykedését, és kíváncsian nézett rá.

– Mit akart?

– Ne is említsük, csak felhúzom magam, felmegy a pumpám. Nem szeretném, ha a mai műszakom az idegeskedésről szólna. Persze tudod, hogy van ez, ha el lett fuserálva az eleje, akkor sok jóra ne számíts. Márpedig ez nagyon rosszul indult.

– Nem akarom elhinni, amit az elosztás végén mondtál.

– Pedig igaz. Olyan hihetetlen?

– Igen. Mindenki kapaszkodik az utolsó pillanatig. Egy év alatt lehet készülni mind anyagilag, mind lelkileg. Habár lesznek olyanok is, akik el sem hiszik addig, amíg az utcán nem találják magukat. Bíznak a csodában. Nagyon rémisztő, főleg úgy, hogy azzal szembesülni: pár héten belül menni kell. Bevallom őszintén, tegnap óta teljesen kiborultam a feleségemmel együtt. Egyhuzamban átkoztam a sorsom, amiért az első körben mennem kell. Te meg önként vállaltad.

– Honnan tudtad, hogy te vagy a második számú jelölt?

– Nem az első? – kérdezte Pál Tibor csodálkozva.

– Nem! A második voltál.

– Csak azért, mert a Müller mindig azt vagdosta a fejemhez: én leszek az első, akit elzavar.

– Szerencsére a mi listánkat feljebb készítik.

– Akkor most én megmenekültem? – eszmélt fel a fiatal férfi.

– Olyannyira, hogy te viszed a szakot a bányabezárásig.

– Annyi köszönettel tartozom neked, hogy azt szavakban kifejezni nem lehet.

– Nem is kell. Különben sem azért csináltam belőled főaknászt, hogy hasznát lásd, hanem a szak miatt.

– Ígérem, ha nem is leszel közöttünk, a te szellemedben fogom vezetni a szakot.

– Ezt el is várom.

– Azért árulj el valamit!

– Csupa fül vagyok.

– Döntésedben az is közre játszott, hogy ezzel mentőövet dobsz nekem?

– Rosszabb vagy az asszonynál, ő is ugyanerre célozgatott.

– Neki mit válaszoltál?

– Mit kíváncsiskodsz? Beszéljünk inkább a dolgunkról, hisz’ el vagyunk eresztve rendesen.

– Álljunk csak meg egy szóra! Le akarsz ma szállni? Mi lesz a nyakkendős műszakkal?

– Felejtsük el!

– Pont az mondja, aki egyetlen dolgozót se engedett leszállni az utolsó műszakján?

– Igen, de ők egytől-egyig nyugdíjba vonultak. A nyakkendős műszak csak azoknak jár.

– Elég nagy szégyen, hogy ez nem adatott meg neked, ám a nyakkendős műszak azért jár – erősködött Pál Tibor.

– Valld be őszintén, elkapott a hatalmi vágy, és minél előbb át akarod venni az irányítást – ugratta Márton.

– Ne hülyéskedj! Komolyan mondom, bejárom az egész területet, elrobbantok mindenhol, csak bízd ide!

– Szó sem lehet róla, kettőnknek is rengeteg.

– Majd kicsit rabsickodom.

– Ezt meg sem hallottam. Túl nagy a terület, na meg a 228-as csapat vájvége rettentően aktív, ráadásul ezt akarják erőltetni. Egyik szemünket rajta kell tartani. Még csak egy gázkitörés hiányzik.

– Nem engedsz a huszonegyből.

– Úgy van. Különben is, ha öten lennénk, akkor is leszállnék.

– Igen? – nézett Pál Tibor értetlenül.

– Személyesen akarok elköszönni mindenkitől, és meghívni estére a bárba.

Pál Tibi nem szólt semmit, ez olyan érv volt, amellyel nem tudott mit kezdeni. Inkább gondolkodni kezdett, miként szervezze a munkát, hogy Mártonra minél kevesebb háruljon.

Alig telt el néhány másodperc, amikor kopogtak az ajtón.

– Gyere be! – szólt Márton .

Az ajtóban Tóth Pityu szakállas arca jelent meg. Óvatosan körbenézett és felsóhajtott:

– Egyedül vagytok? Jaj, de jó.

– Mire az öröm?

– Először is bocsi a késésért, de elhúzódott az igazolványcsere.

– Megbeszéltük, nem? – legyintett Márton.

– Igen, de van még valami.

– Mondjad, ne kímélj!

– Itt van a sógor gyerek odakint. Reggel meg volt rogyva, nem szállhatott le. Szabija nincs, ha bent marad a hiánya, biztos elzavarják, mert sajnos nem az első esete.

– Tudok róla.

– Jóravaló gyerek ez, csak az a szégyentelen nővérem állandóan elbánik vele.

– Gyenge lélek! – csóválta fejét Márton.

– Segítesz neki?

– Milyen állapotban van?

– Behívom, nézd meg – válaszolt Tóth Pityu szakállát idegesen birizgálva, és kiszólt az ajtón.

Mindjárt be is jött a vékony szőke férfi, tisztelettudóan köszönt és megállt Márton előtt. Szólni nem volt bátorsága, csak reszketett, mint a nyárfalevél. Nagy kék szemeivel könyörgött hangtalanul.

– Kijózanodtál? – kérdezte Márton.

– Nem teljesen.

– Mikor aludtál utoljára?

– Két napja.

– Szóval, munkára alkalmatlan vagy?

A férfi nem válaszolt, csak hümmögött határozatlanul.

– Mit csináljak veled? – vonta kérdőre Márton.

– Semmit – dünnyögte alázatosan. – Azért köszönöm – nyögte még ki, majd elindult kifelé.

– Állj meg! – szólt rá Márton.

– Igenis!

– Elküldtelek?

– Nem.

– Öltözz be leszálláshoz, és várj az öltözőben feltűnés nélkül. Megoldjuk valahogy a gondod.

– Köszönöm, főnök, az ég áldja meg a jóságáért!

– Ne nekem köszönd, az őszinteségednek, meg a több éven át végzett derék munkádnak – hárította el Márton a jóságos szerepkört, majd Tóth Pityuhoz fordult.

– Leviszed magaddal, befekteted az egyik trafóba, ahol a madár se jár. Műszak végén érte mész, addig kialussza magát. Kösd a lelkére: ki ne tegye onnan a lábát!

– Értettem, főnök, és tényleg az ég áldjon meg!

– Na, menj, amíg jó kedvemben találsz.

– Már itt sem vagyok.

Márton és Pál Tibor összekacsintottak. Tudták ők jól, milyen csekély segítségnyújtás volt ez tőlük, de mégis milyen megkönnyebbülést okoztak annak a szerencsétlen fickónak.

A lámpakamra szintjén elterülő hatalmas csarnokban hat-hét ember lézengett ráérősen, pedig egykor tömve volt ez is emberekkel. Kettő termelő körlet is volt itt egymás mellett, melyek évekkel ezelőtt megszűntek. Mára csak az egy szinttel feljebbi körlet maradt meg, s hamarosan annak is nyoma vész.

Márton végigsétált a lépteitől tompán kongó csarnokon, és helyet foglalt a fehérre pingált padok egyikén. Hamarosan társasága is akadt, sorra futottak be kollégái: a szállítási felvigyázók, a gépész művezető, a légmérős, az iszapoló aknász, a geológus, na meg Pál Tibi.

Legtöbbjükkel évek óta együtt múlatták azt a tíz-tizenöt percet, ami vissza volt ilyenkor leszállásig. Ők egy órával később indultak a föld alá, miután elvégezték a papírmunkát. Többnyire vidám társaságot alkottak, azt a rövidke időt móka és vidámság jellemezte normál esetben.

Nem úgy, mint ez alkalommal, mikor is szótlanul tanyáztak egymás mellet. Futótűzként terjedt egyik legrégibb kollégájuk, s egyben barátjuk távozásának a híre, ami első kézzel fogható jele volt annak, mi vár itt mindannyiukra.

Egyre többet fognak várakozni ilyen bús hangulatban, egyre sűrűbben fognak búcsúztatni valakit, míg szép lassan elfogynak. A mindennap látott arcok eltűnnek az ember életéből, sok éves kapcsolatok válnak a kényszer martalékává. Az egymás gondolataiban olvasó emberek szétszóródnak a szélrózsa minden irányában, s csak elvétve hallanak hírt a régi barátokról.

Csak Shultz Szepi közeledte váltott ki némi mozgolódást a hallgatag társaság körében. Mindenki várta már az öreget, vajon sikerrel járt-e, kivéve Mártont, akinek gyanítása sem volt, mi készül ellene. Egészen addig, míg az öreg elé nem bicegett, és sejtelmesen mosolyogni kezdett. A többiek mind felálltak és körbesereglették őket.

– Na, idefigyelj, kedves barátunk! – vágott bele a vezérszónoknak jelölt Shultz Szepi. – Hiába is próbáltál faképnél hagyni minket, nehéz helyzetbe hozva kis csapatunkat, azért mi nem engedünk el szó nélkül tégedet.

Az öreg előkapott a háta mögül egy üveg jófajta whiskyt, és átadta Mártonnak.

– Kérlek, fogadd ezt barátaidtól – fűzte hozzá, majd megölelte Mártont.

– Köszönöm szépen – mondta Márton, miután birtokába vette a díszes ajándékot. – A csomagolást és az üveget megtartom, de ami benne van, azt együtt isszuk meg kiszállás után. Majd a bárban leöblítjük sörrel.

– Kis előleget nem lehetne, ha már egyszer úgy is beáldozod, amit kaptál? – replikázott a mindig szomjas felvigyázók egyike.

– Nem lehet. Még józanul is összefuttatod a szerelvényeket, nemhogy egy felessel a fejedben.

Ezzel ismét a régi lett a hangulat, sőt mire felszerelkeztek a lámpakamrában, addigra jócskán a tetőfokára hágott. Történt ugyanis, hogy Gazsi, a legfőbb mókamester odalépett Rózsika elé, az ötven körüli vékonyka lámpakiadóhoz, és ekképp szólt neki: Tudok egy viccet, ha meghallod, eldobod a melledet.

– Halljuk, te szélhámos!

Gazsi odahajolt a nő mellkasához, alaposan szemügyre vette a domborulatait, majd megjegyezte: – De úgy látom, te már hallottad!

Rózsika csak lesett értetlenül, egészen addig, míg felfogta a lényeget. Akkor aztán fogta seprűjét és hatalmas rössel hajkurászni kezdte a menekülő Gazsit a lámpatartó állványok sűrűjében. Lett is erre olyan hahotázás, mely felhallatszott egész az aknáig, fővakarásra késztetve a vidámság okán töprengő csatlósokat.

Utolsóként szállt be a kas felső etázsába, talpa alatt érezte a kötél rángatózását, ahogy nyúlik néhány centimétert, majd makacsul visszarendeződik eredeti állapotába. Az egyik csatlós nagy robajjal engedte le a fémmerevítőkkel erősített függönyt, amely a kasból történő véletlen kiesést hivatott meggátolni.

– Süllyedjetek a föld alá! – szólt be tréfásan, aztán kettőt ütött a fülsértően berregő jelzőre, amiből az aknagépész tudta, hogy személyszállítás következik lefelé!

Innentől kezdve nincs visszakozás a kasban tartózkodónak, nem gondolhatja meg magát az ember, ha éppenséggel inába szállt volna a bátorsága. Innentől kezdve a karvastagságú acélkötélen függ az élete, amely 6m/s sebességgel engedi zuhanni a kast utasaival együtt a 800 m-t is meghaladó félelmetes mélység sötétjébe. Ki első ízben éli át ezt az érzést, annak vadabbnál vadabb gondolatai támadhatnak. Mi lesz, ha elfelejtik megállítani a kast, mielőtt az aknatalpba vágódna, vagy ha kizökkenne pályájáról, és az aknába össze-vissza csapódna, vagy ami mindennél félelmetesebbnek tűnik, ha valami oknál fogva elszakad a kötél?

Ezekben a pillanatokban átkozza magát, amiért betette lábát az acélkalitkába, s kétségbeesése nem lanyhul addig, amíg néhány perc múlva hevesen kalimpáló szívvel ki nem lép valamelyik szint rakodóján.

Persze tudják a tapasztalt leszállók, mi játszódik a másik fejében, és megmosolyogják a haszontalan félelmet, hisz tudják ők jól: az a kötél el nem szakadna semmi áron, többszöröse a teherbírása, mint a ránehezedő súly. A kas is ott áll meg centire pontosan, ahol kell, s a pályáját se hagyja el, nem olyan könnyen megy az!

Sokkal nagyobb veszélyt jelenthet az aknába hulló tárgy, vagy anyag, amely szabadeséssel száguld lefelé és feltartóztathatatlanul zúz szét bármit, ami az útjába kerül. Egy párdekás anyacsavar is ellenállás nélkül hatol át az útjába kerülő kas acélfedelén, egy tele nagy csille pusztításáról nem is beszélve.

Elkerülendő az ilyen szörnyűségeket, vigyázó szemek és szabályok őrzik a népszállítás menetét, gondos aknavájárok vizsgálják az akna minden egyes négyzetméterét nap, mint nap, és kijavítanak minden apró kis hibát, eltávolítják az összes olyan anyagot – beleértve a legapróbb jégcsapot is –, amely bajt okozhat.

Na de az odavetődött, korábban bányát nem látott ember fia ilyesmire nem is gondol szerencsére, mint ahogy sok más alattomos veszélyre sem, amely a bányajárás idején leselkedik rá. Ő csak attól retteg, hogy a vágat, amelyben éppen halad, nehogy összeroppanjon a több száz méter vastag kőzetköpeny súlyától – pedig úgy áll az már évtizedek óta –, míg a bárhol előbukkanható gyilkos gázokról még csak sejtése sincs.

Jobb kezével kapaszkodva, térdeit enyhén rogyasztva állt, ahogy még az első leszállás alkalmával tanították, s azóta is következetesen betartotta a hallottakat. Elhagyták a tárószintet, ahol egy nyitva maradt sűrített levegős csap kellemetlen visító hangja követte útjukat néhány másodpercen át, majd elhalt magában, messze a fejük fölött.

Nagy sebességgel közelítettek az első szinthez, miközben azon tűnődött, hány ezerszer tette meg ezt az utat. Mind közül az első volt a legizgalmasabb, mikor elképzelni se tudta, milyen is lehet a bánya, melyről oly sokat hallott korábban. Néhány óra múltán aztán megvilágosodott előtte minden a fejlámpája vékonyka csóvájában. Már az első alkalommal olyan otthon érezte magát, mintha mindig is oda tartozott volna.

Kiszálláskor csillogó szemmel mesélt barátainak a bányáról, melyet úgy festett le, mint egy földalatti falut, ahol az utcák helyett vágatok futnak szerteszéjjel, különböző nagyságú elágazókban találkozva egymással. A hat méter átmérőjű fő keresztvágat az aknát köti össze a bányamezővel, itt kismozdonyok által vontatott népes csillében lehet utazni a kialakított megállók között. Beljebb érve gyalog lehet közlekedni az egyre szűkülő bányatérségben, az ember hol a fejét veri be, hol elbotlik, köszönhetően az egyenetlen talajnak. Aki biztonságosan akar közlekedni, annak egyszerre kell figyelnie a feje fölé, illetve a lába alá.

Bekerülve a mélyvízbe, jó, ha görnyedve járhat az ember, nem pedig négykézláb mászni, vagy éppen hason kúszni. Egy bánya térképe állandóan változik, új vágatokat hajtanak, míg a szükségtelenek megszűnnek. Vannak lent raktárak, trafókamrák, nagyméretű bunkerek, ahol tárolják a szenet, a fakadó vizek tárolásáról pedig zsompok gondoskodnak. A vágatrendszerek kusza szövevényében cseppet sem könnyű eligazodni, komoly helyismerettel kell rendelkezni annak, aki nem akar eltévedni, és akkor még csak egy szintről beszéltünk.

A bánya egészét az ötven méterként kialakított szintek teszik ki, melyek egymás fölött helyezkednek el. Nagyjából hasonló kiterjedésűek, a kapcsolatot meredek dőlésű gurítók teremtik meg. Ezek nagy része biztonsággal járható, de akad olyan is, ahol az ácsolatok nem bírták a hatalmas erejű nyomást, számos helyen megrogytak a derékvastagságú főtefák. Az ilyen gurító csak a légvezetésre alkalmas, arra is addig, míg teljesen össze nem gyógyul. Az ilyen gurítók alul és felül le vannak zárva, és figyelmeztető táblákkal jelzik a veszélyt.

A kas hirtelen veszített sebességéből, mindannyian felkapták fejüket a szokatlanul intenzív fékezésre, majd mielőtt bárki megszólalhatott volna, érezték, amint megáll mozgásuk, aztán az egész acélszerkezet rándul egyet és megindul felfelé mintegy ötven centit, utána újra ereszkedik lefelé, de már kevesebbet, aztán ez így ismétlődik, míg a kötél nyúlásából származó rángatózás le nem csillapodik.

Nem tudták a váratlan esemény okát, minek nyomán torkukban érezték a gyomrukat. Ketten összerogytak, mert elfeledkeztek a kapaszkodásról, ám komolyabb problémájuk nem akadt. Márton lábai megcsuklottak ugyan, de karizmai ösztönösen megfeszültek, és a feje fölött felfüggesztett kapaszkodó segítségével megtartotta testének súlyát.

Nem így tett Shultz Jakab, kinek fájdalmas szisszenése jelezte, ő járt a legrosszabbul.

Bal térdét mereven tartva, teljes testsúlyával ránehezedve állt az öreg – így kímélve rossz jobbját –, minek eredményeként forgója és térde komoly igénybevételnek lett kitéve a megállás pillanatában.

– Gond van? – kérdezte Márton halkan.

– Kibírom – nyugtatta meg az öreg, aki komoly sérülést is szenvedhetett volna, ha fékezés nélkül áll meg a kas.

– Biztos leváltott az aknagép – jegyezte meg az egyik felvigyázó, majd a két pórul járthoz fordult.

– Ti meg, találtatok valamit a talpunk alatt?

Választ nem kapott, csak a többiek hangos nevetése jelezte, hogy elérte célját.

Tíz percig lógtak az aknában, türelmesen várakozva, míg végre a kötél mozdult egyet óvatosan, jelezve, hogy helyreállt a rend, aztán folytatták útjukat lefelé.

Egyedül ő szállt ki az első szinten. Elhagyatott, kihalt része volt a bányának, amerre vette az irányt. Egy-egy kóbor víztelenítőn vagy légmérősön kívül nem nagyon járt oda senki, Márton kivételével, aki hetente legalább egy alkalommal arra vette útját. Ezen a szinten évek óta nem folyt már termelés, nem jártak mozdonyok, csak néhol törte meg a nyomasztó csendet egy-egy szivattyú kitartó sziszegése. Pedig egykor, a széncsaták idején, több csille kijött erről az egy szintről műszakonként, mint most a két másikról naponta.

Kigombolta pufajkája felső gombjait – távolodva az aknától egyre jobb idő lett, nem járta úgy át a kinti levegő metsző hidege az emberfiát. Sorjában gombolta ki a többit is, ahogy haladt befelé, míg át nem haladt egy vaskos légajtón, s a „B” ponthoz érve szembetalálta magát a kihúzó akna felé igyekvő fáradt bányalevegővel, s máris nyűg volt a nyakán az összes meleg holmija.

Megállt egy porosan csüngő telefon mellett, füléhez emelte a kagylót és türelmesen várt, amíg egy korosabb női hang be nem jelentkezett.

– Kit kapcsolhatok?

– Üdvözlöm, Jolika, legyen kedves a diszpécsert!

– Szép jó napot, Márton, azonnal kapcsolom.

Néhány másodpercig kellemetlen recsegést hallott. Biztosan sérült a kábel, gondolta. és addig mozgatta szabad kezével, míg sikerrel járt. Alig múlt el a kellemetlen zaj, amikor a diszpécser monoton hangja hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Tábori diszpécser!

– Szevasz, Márton vagyok.

– Mondjad, Marcikám! – élénkült meg a férfi hangja.

– Bejelentkeznék.

– Csupa fül vagyok.

– Első szint feküben kezdek, aztán meg sem állok harmadik fedőig.

– Nagyot vállaltál mára.

– Nem számít, csak az idő ne álljon meg.

– Úgy ám. Provokálás lesz műszakváltáskor?

– Hivatalból készülünk rá, de szerintem nem jutunk odáig.

– Vettem az adást, de azért szólok a villamos kollégának. Jobb, ha ráizgulunk, elvégre könnyebb lemondani, mint késve megszervezni.

– Ahogy mondod, majd tartjuk a kapcsolatot. Addig is jók legyetek odakint, nehogy megint panaszkodjanak a takarítónők!

– Csak az panaszkodik, amelyik elszalad előlem. Na de félre a tréfával, balesetmentes műszakot, és mielőbbi viszontlátást kívánok!

– Köszi, de azért este feltétlen várjatok meg mindketten a bárban.

– Ha nem szólsz, akkor is jönnénk, csak éppen hívatlanul.

– Bíztam bennetek.

Derűs arccal tette vissza helyére a kagylót, és lépett néhányat a fullasztó levegőben. Keresett egy szöget az oldalban, ahová felakasztotta pufajkáját, menekülőkészülékét – amit sosem hagyott magától távol –, leemelte nyakából a különféle műszereket, és alapos vizsgálatnak vetette alá a bányát elhagyni készülő fáradt levegőt.

Fontos ismeretek birtokába juttatták a mért értékek, melyekből a várható veszélyekre következtethetett. Ugyanis, az egész bányán végigtekergő levegő számos ágra válik, és eljut minden egyes szegletbe, azután jól végezve dolgát, gázoktól és szennyeződésektől alaposan megterhelve, oxigéntartalmából jócskán veszítve, bágyadtan keres utat magának a külszín felé.

A megfelelő szellőztetés kulcsfontosságú szerepet játszik egy bánya biztonságosságában. A kellő mennyiségű friss levegő megakadályozza az ártalmas gázok veszélyes mértékű felszaporodását, lehűti a vágatokat övező, a geotermikus gradiens következtében felforrósodott kőzetköpenyt, s ezzel megfelelő klímaviszonyt biztosít a föld alá szállóknak.

A leggondosabb törekvések ellenére vannak bányatérségek, ahol nem teljesen kielégítő a szellőztetés. Ott lényegesen több energiát emészt fel a munkavégzés, mint normál esetben. Az oxigéntartalom pár százalékos csökkenése is megkeseríti az ember életét. Elég néhány mozdulat, s máris megizzadva lehet kapkodni a levegő után.

Egymás után helyezte be a CO pumpába a különböző gázmérő fiolákat. Arca megnyugvásról árulkodott az értékek megállapításakor, egészen addig, míg a metángázt kezdte mérni egy halkan berregő tenyérnagyságú műszerrel. Az első leolvasott érték láttán ráncba rándult homlokán a bőr, s a bizonyosság kedvéért újabb vizsgálatot végzett a vágatszelvény különböző pontjaiban. Arca egyre komorabb lett, végül megvakarta fejét a kobak alá nyúlva, és csak ennyit mondott:

– Nagyon sok.

Tudta ő az okát jól, nem volt ebben semmi különös, csak ilyenkor fokozott éberséggel tette a dolgát. Amikor odakint esik a légnyomás, a metángáz sokkal nagyobb mennyiségben szabadul fel, ilyenkor lélegzik a bánya.

A szénbányászok legősibb, és egyben legádázabb ellensége a metán, amely a szén szerkezetébe épülve szunnyad évmilliókon keresztül, de amint megbolygatják nyugalmát, bosszúra éhesen lesi az alkalmat, hogy büntessen. Olyan ez a színtelen, szagtalan, íztelen, a levegőnél jóval könnyebb gáz, mint a háromfejű sárkány.

Az egyik feje észrevétlenül megbúvik, és alattomosan, csendben szedi áldozatait: az oxigén rovására felszaporodó metán fulladást okozhat, nagyobb koncentrátum esetén elég egy-két gyanútlan lélegzetvétel.

A másik feje sokkal veszedelmesebb és félelmetesebb. Vérben forgó szemeivel éberen figyel, s amint lehetősége nyílik, tüzet okád bűzlő pofájából, halált és pusztulást osztogatva gyilkos leheletével: a metán robbanóképes elegyet alkot a levegővel, ha értéke 4,5 és 14,5% között van. Ebben az esetben elég egy apró szikra, melynek hőmérséklete meghaladja a 650 Celsius fokot, s máris bekövetkezik a sújtólég-robbanás, amely rendkívüli rombolásra képes, a zárt térben különösen. Többszörös hatást fejt ki, ezzel téve még félelmetesebbé önmagát. Az epicentrumában tüzes pokollá változik minden, perzselő lángnyelvek toporzékolnak féktelenül. A távolabbi területeken a detonációs hatás dönti romba környezetét, ahová pedig nem jut ereje, ott az elvonuló légáram szénmonoxid tartalma mérgezi az útjába kerülő élőlényeket.

A harmadik feje legalább ennyire rettegett. Titokzatosság és rejtély jellemzi létét, hihetetlen energiák szabadulnak fel jöttekor. Tör, zúz és elsöpör bármit, ami csak útjába kerül, nem ismer kíméletet: a gázkitörés jelenségére máig nincs egyértelmű magyarázat. Annyit lehet róla tudni, hogy egyes széntelepekben hatalmas kiterjedésű feszültséggócok keletkeztek a szén szerkezetében található metán hatására, s az ilyen területet megközelítő vágat megbontja az úgynevezett egyensúlyi helyzetet. Kellő közelségébe érve a kíméletlen csapdának, elég akár egy fejszecsapás, hogy elszabaduljon a pokol, és néhány másodperc alatt sok tízezer köbméter metán, és több ezer tonna szén törjön be a vágatba, elképzelhetetlen erőműi hatás kíséretében, szemernyi esélyt sem adva a közelben tartózkodóknak. A nagyobb erejű kitörés képes megtölteni kőzettel száz méternél is hosszabb vágatszakaszt, napokba telhet, míg a bányatérségek veszélyes mértékű gázzal teltek.

Számos hatásos védekezési mód van ellene. Ezek egyike a provokációs robbantás, amikor a gázkitörés-veszélyes munkahely vájvégén egy nagy erejű robbantást hajtanak végre, ami előidézheti az esetleges gázkitörést. Természetesen kellő távolságból, teljesen biztonságos helyről végrehajtva, műszakváltás idején, amikor csak a robbantáshoz szükséges létszám tartózkodik lent, a veszélyeztetett bányatérségek ürítve lettek, és őrök vigyázzák a véletlen behatolást.

Egy ilyen provokációs robbantás után bekövetkezett gázkitörés végzett édesapjával és két bajtársával. Márton számtalan provokálást hajtott végre, s minden alkalommal gondolt az akkor történtekre, és olyankor arra vágyott, hogy egyszer a fenevad szemébe nézhessen, és győztesként kerüljön ki kettejük párharcából. Bár állandóan érezte veszedelmes közelségét, sosem fedte fel arcát.

Mintegy negyedórája lépdelt, ügyesen manőverezve az itt-ott már korhadó talpfák sűrűjében, homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg a fülledt melegben. Kobakja időnként nekikoccant a főtében függő csövek peremének, jókora porfelleget okozva, melyet rögtön tovarepített a sebesen áramló levegő.

Hamarosan egy elágazóhoz ért, ahol balra fordult, majd egy falazott vágatban folytatta útját. Szépen és jól dolgoztak annak idején, hogy még ilyen remek állapotban áll az évtizedekkel korábban hajtott vágat, állapította meg újfent. Egyre lassultak léptei, szíve mind hevesebben vert. Egyszer csak megállt egy helyen, hol egy horgas szárú „x” betű volt vésve az idomba, amit csak az vehetett észre könnyűszerrel, aki azt odatette.

Itt volt a robbantóállomás. Ha innen lőnek, még ma is élnek, gondolta szomorúan, aztán pár pillanattal később továbbindult. Körülbelül százötven métert haladt, amikor megcsapta fülét a légajtó zaja, amint a levegő hangos zubogással szökött át a fellelhető réseken. Megemelte fejét, és lámpája fényével rávilágított az előtte terpeszkedő vaskos ajtóra.

– Itt hozták meg a végzetes döntést – suttogta megfeledkezve magáról.

Nekiveselkedett a robbanás-biztos kivitelben készült légajtó nyitásának, ami nem volt könnyű feladat. Ügyes mozdulattal emelte meg a görgős végű feszítővasat, úgy negyven centiméteres rés keletkezett, amin tódult át a levegő. Várt pár másodpercet, amíg kiegyenlítődött a légnyomás, és akkor belekapaszkodott a fémfogantyúba, aztán egy erőteljes rántással feltépte az ajtót, amely keserves csikorgással adta meg magát, de csak egy röpke pillanatig, majd teljes tömegének erejével zúdult vissza eredeti állapotába, hatalmas robajjal fejezve ki nemtetszését.

Márton gyorsan lépett egyet, és megállt az elébe kerülő újabb ajtó előtt, mely ellentétes irányba nyílt, mint a másik. Miután az becsukódott, fújtatott egy nagyot. Lámpája fénye teljesen betöltötte a méter hosszú zsilipet, ahol tartózkodott. Ezután vállával nekifeszült az útját gátló újabb akadálynak, és nagy erőt kifejtve, szélesre tárta az ajtót és elindult előre.

Csak néhány másodperc az átjutás, ennyi kellett volna, s megmenekülnek, mormolta magában sokadszorra az évek során, de utoljára. Öt-hat métert haladhatott, amikor megállt lecövekelt lábbakkal, kobakját a hóna alá csapta, és mereven bámult maga elé a talpra.

Ez az a hely, ahol apja holttestét megtalálták a tragédiát követően. Ő jutott a legközelebb az életet jelentő légajtóhoz, ám a végzet őt sem engedte tovább, mint ahogy társait sem, akik néhány méterrel beljebb lelték halálukat.

Ez az a hely, ahová rendszeresen visszajárt, ahol a legjobban érezte apja közelségét, ahol gondolataival megtalálta őt, ahol erőt merített és megnyugvást lelhetett nehéz perceiben. Ez az a hely, ahová többé nem térhet vissza.

Szemeit becsukva, fejét a mellkasára hajtotta és lepörögtek előtte a végzetes robbantás eseményei. Az egyetlen túlélőtől tudta meg a fájdalmas igazságot. Szabó Miklós segítségével kutatta fel a férfit, amit ezerszer megbánt azóta.

– Eredj, fiam, te vagy az egyetlen ember, aki megtudhatja, mi történt valójában. Az a szerencsétlen teljesen belehibbant. Vigyél neki egy flaska bort, másképp úgyse áll veled szóba. Rajtam keresztülnézett, amikor sok év után felkerestem, pedig jó cimborám volt – vázolta Szabó, mi várható.

Nem így járt Márton. Kora délelőtt érkezett a pár darab romos házból álló, eldugott falucskába, ahol percek alatt megtalálta a helybeliek által csak bolond Miskának nevezett férfi otthonát. Némely jól tartott állat különb körülményeknek örvendhet, mint ahogy az a férfi tengette életét

Senki sem tudta, mit kezdett azzal a jelentős összeggel, amit a meghibbanását követően ítéltek meg neki, illetve mit kezd a csinos kis nyugdíjával, amiből fényesen élhetne. Nem tartott kapcsolatot, nem beszélt senkivel, néha-néha hagyta el ajkát pár összefüggéstelen mondat.

Lehangoló érzés kerítette Mártont hatalmába, mikor benyitott a félhomályba burkolózó szobába, miután hiába kopogott egyre hangosabban. Gyomorforgató bűz csapta meg orrát, a kilincs ragadt a kosztól. Óvatosan körbenézett az ajtónyíláson beszűrődő csekély fény okozta félhomályban, és képtelen volt felfogni, hogy élhetnek emberek olyan nyomorban egy civilizáltnak számító társadalomban.

Egy háromlábú, ütött-kopott asztalnál ülve pillantotta meg a torzonborz ábrázatú férfit, kinek csak zavaros kék szemei látszottak dús arcszőrzete közül. Nem reagált az érkezőre, úgy tűnt, mintha észre se vette volna az előtte állót. Márton köszönt neki, de semmi reakció. Leült a szemközti székre, meggyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát, majd táskájából elővette az üveg bort, és a férfi elé helyezte, aki mohón kapott utána. Nagyot húzott belőle, míg Mártonra rá se hederített.

– Ez jó, nagyon jó. Kár, hogy sokba kerül – dünnyögte magának, majd visszazökkent bamba közönyébe.

Márton megelégelte a dolgot, jobb tenyerével odacsapott az asztallapra, bal kezével az arcához emelte a riadtan pislákoló lámpát, és dörgő hangon elkiáltotta magát:

– Ember, nem látja, hogy látogatója van?

A szerencsétlen férfi összerezzent, és háborodott pillantást vetett a fény felé. Meglátva Márton arcát, rémülten ugrott fel helyéről és kucorodott be a legközelebbi sarokba, kezeivel eltakarva fejét. Márton dermedten figyelte a hangosan nyüszítő embert, aki közben elnyúlt a földön, és elfúló hangon zagyválni kezdett:

– Itt a vég, hát mégis eljöttél alávaló lelkemért, Molnár Géza!

– Nem Gézával, a fiával beszél – csattant fel Márton hangja szigorúan.

A férfi váratlanul elnémult, kezeit leengedte, és némi bizakodást lehetett kiolvasni szeméből. A következő pillanatban Márton lába elé vetette magát, és vinnyogva esdekelni kezdett:

– Bocsánat, bocsánat, könyörülj vétkemért!

Márton lehajolt, és felemelte az eszelős embert, majd leültette székére, melyről felpattant korábban.

– Nem számon kérni jöttem, csak tudni szeretném, hogy mi történt – szólt higgadtan, miközben a férfi kezébe nyomta a borosüveget.

Az lerántott vagy négy decit egyhuzamban, amitől megnyugodott kissé. Márton leült vele szemben, a lámpát közéjük helyezte, és a férfi arcát fürkészte, aki teljesen váratlanul, de állta Márton tekintetét, sőt még egy értelmes mondatot is kipréselt magából.

– Nagyon fájdalmas lesz, ha elmondom az igazat.

– Mindent akarok tudni – válaszolt Márton.

A férfi szeméből eltűnt az eszelős láng, valami megmagyarázhatatlan módon kitisztult elméje, csak a bánat, az volt rátelepedve szenvedő ábrázatára.

– Úgy legyen! – bólintott helyeslőleg, és lassan, de érthetően és összefüggően beszélni kezdett.

– Nagyon jó csapatot alkottunk. Öt fő, akik egymásra voltak utalva, és ennek megfelelően viszonyultak egymáshoz. Ott mindenki tette a dolgát, segítette a másikat, ha szükség volt rá. Egészen addig a rettenetes napig, amikor egyikük cserbenhagyta társait.

A férfi elhallgatott, arcát a kezeibe temette, és hangos zokogásban tört ki. Eltartott egy darabig, míg erőt vett magán. Újra ráhúzott az üvegre, majd felállt, és az egyik szekrényhez lépett, amely feltűnően tiszta volt a többihez képest. Fülsértő nyikorgás kíséretében tárta fel az ajtót, amely mögött egy vállfán lógó bányászegyenruhát pillantott meg Márton. A férfi egy bányászszíjat emelt le az akasztóról, majd visszaült előbbi helyére.

– Az egyetlen kincsem – emelte magasba bőrövét, melyen látszott a rendszeres ápolás. Aztán maga elé helyezte az asztalra, ismét nyakalt az üvegből, és folytatta történetét.

– Az apjától kaptam ajándékba, mikor odavett a csapatra. Molnár Géza volt a példaképem. Nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Felnéztem rá, csodáltam őt. Állami gondozottként nevelkedtem, a csapat jelentette a családot számomra. Miután befogadtak, a szerencse is hamarosan reám mosolygott. Egy év múlva eljegyeztem egy gyönyörű szőke leányt. Nagyon szerelmes voltam, alig vártam, hogy a feleségem legyen, de meg akartam várni, míg felépítem a házunkat. Sok pénzt kerestem rengeteg munkám eredményeként, és szépen haladt az építkezés.

A férfi behunyta szemeit, meggyötört arcán halovány mosoly suhant át. Biztosan a szerelmére gondolt, állapította meg a feszülten figyelő Márton.

– Azon a napon egyik társunk beteget jelentett, így négyen mentünk a vájvégre. Az aknász nem adott ötödik embert, mert létszámhiánnyal küszködött. Mi elhatároztuk, hogy véghez visszük a lehetetlent, és műszak végén odaprovokálunk. Ki volt centizve az időnk, de kettőzött erővel dolgoztunk, s bár félórás késéssel, de műszakváltásra készen álltunk a provokálásra. Bitang egy vájvég volt, csupa koksz és trachidolerit. Vehettük volna intő jelnek.

– Metáningadozás nem volt? – vágott közbe Márton.

– Semmi előjelét nem mutatta a gázkitörés. Metánt, erőműi hatást nem észleltünk, ezért is feledkeztünk meg alapvető dolgokról. Vihar előtti csend honolt a vágatban egész műszak alatt.

– Elképesztő – csóválta fejét Márton.

A férfi ügyet se vetett rá, folytatta a múlt felidézését, az emlékképek teljesen hatásuk alá vonták.

– Csapzottan és elcsigázottan rogytunk össze a robbantóállomáson. Egyikünk nem tudott visszamaradni, ő elment a népessel. Hárman maradtunk, meg az aknász, aki engedélyt kapott a diszpécsertől a robbantásra. Letette a telefont, rácsatlakoztatta a lőkábelt a robbantógépre, és gyorsan eltekert, de nem ment el a lövés. Ohmmérője persze nem volt, hogy megkeresse a hibát, az idő pedig sürgetett. Befutottunk a vájvégre, leellenőrizni a gyutacshálózatot, de rendben találtuk. Ezután a robbantó kábelben kerestük a hibát, eredménytelenül. Tanácstalanul néztünk össze, mikor egyikünk azt javasolta, próbáljuk meg a légajtótól az indítást. Azt még biztonságos helynek lehetett nevezni. Nem jártunk sikerrel, a hiba beljebb volt.

– Ne szuttyogjunk tovább, próbáljuk meg az ideiglenes kábel végétől, ha nem sikerül, kihúzunk egy másikat – javasolta egyikőnk.

– Túl közel van – aggódott Molnár Géza, tőle szokatlan módon.

Összemosolyogtunk, hisz tudtuk, mitől lett óvatosabb néhány hete.

– Évek óta nem volt gázkitörés, olyan ártatlan ez a vájvég, mint én egy liter pálinka után. Ha mi nem lövünk oda, az abléz műszak végéig nem tud mit csinálni – erősködött az én Tóni barátom.

– Te mit javasolsz? – kérdezte Géza, felém fordulva.

– Ha nincs méter, nincs jó pénz, és sosem épül fel a házam – döntöttem el a vitát.

– Maradj itt őrködni, senki sem jöhet utánunk! – vetette oda Molnár Géza, majd fogta a robbantógépet, és elsőként ment a légajtón túlra.

– És az aknász, nem lépett közbe? – szakította félbe Márton.

– Nagy bölcsen ránk bízta a dolgot. Tudtuk, hogy ő is a robbantás végrehajtását szorgalmazza. Leültem enni, hisz nem volt rá időm korábban. Jobb fülemnél egy iszapcsővezeték nyitott vége helyezkedett el, míg a másik fele pont ott végződött, ahol a többiek megálltak. A cső jól vezeti a hangot, így mindent hallottam, még a robbantógép kattogását is, amikor felhúzták.

– Ez a Miska jól bezsongott annak a lánynak – jegyezte meg az aknász.

– Ha láttad volna már azt a szöszit, nem csodálkoznál – reagált rá Tóni barátom.

Jót derültem az elhangzott dicséreten, majd szívem nagyot vert, mikor megláttam a menekülőkészülékeket, melyeket ottfelejtettek felakasztva szemben az oldalban. Gyorsan összecsomagoltam a sittes kaját, és éppen fel akartam állni, hogy utánuk vigyem, amikor éreztem a robbanás okozta légkötést! Nem telt bele két másodperc, és újabb, ám ezúttal hatalmas erejű lökéssorozatot éreztem. Bamm, bamm, bamm, bamm, szólt egymásután. Apád hangját hallottam a csövön át, amint kiáltotta: Ez elköpte magát, végünk van!

A férfi hangja elcsuklott az utolsó szónál. Kezével a fejét szorongatva, eszelősen meredt az ég felé, teljesen összeomlott a visszaemlékezés hatására.

– Mi történt ezután? – sürgette Márton.

– A vihar, a vihar! – üvöltözött a férfi háborodottan. – Hallottam a halálsikolyukat, és csak ültem, teljesen magamba zuhanva.

A mondat végére zokogásban tört ki, felsőtestével előreborult, két öklével az asztallapot csapkodta.

– Apám jutott legközelebb a légajtóhoz – mormogta Márton.

– Igen, hallottam később. Ő még ma is élhetne, ha nem vagyok gyáva. De csak egy készüléket bontottam, a sajátomat, és az aknáig futottam – mondta halkan, de annál nagyobb szégyennel hangjában. Aztán újra őrjöngeni kezdett. Arcát a kezeibe temette, és úgy visította:

– Gyáva féreg voltam világéletemben. Még arra sincs bátorságom, hogy felhúzzam magam.

Rövid szünetet követően elkapta Márton asztalon heverő kezét, és rimánkodni kezdett:

– Kérlek, bocsáss meg! Te vagy az egyetlen élő ember, aki megmentheti hitvány lelkemet. Molnár Géza gyermeke az, aki feloldozhat bűneim alól. Vigyél el, kérlek, apád sírjához!

Márton csak ült dermedten és arra gondolt, ott van egy ember, aki cserbenhagyta társait, aki nem segített a bajban, aki megmenthette volna szeretett apját, és ez az alak most őtőle vár megváltást.

– Nem! – ordított magából kikelve, és durván ellökte magától az esdeklő férfit, aki tompa puffanással terült el a szutykos padlón.

Dühödten csapta be a kocsiajtót és elviharzott. Minél messzebbre akart kerülni attól az átkozott helytől, attól a szégyentelen embertől. Nagy sebességgel száguldott, s közben szép lassan kezdett lehiggadni.

A vezetés mindig nyugtatóan hatott rá, most különösen. Alig telt el egy szűk óra, s már kihunyt a gyűlölet szívéből, és megbánta indulatosságát. Be kellett látnia, hogy az az ember nem egyéb, mint annak az átkozott gázkitörésnek a negyedik áldozata, csak ő éppen hosszú szenvedésre ítéltetett. Mire hazaért, addigra elviselhetetlen önvád marcangolta lelkét, és egész éjjel nem jött álom a szemére. Hajnalnál tovább nem bírta és a pirkadat beköszöntével útnak indult, hogy segítő kezet nyújtson a sanyarú sorsú férfinak.

– Apám se járna el másképp – mormolta magában egész úton.

Kopogott az ajtón, de csak megszokásból, majd bebocsátást nem várva nyitott be az áporodott szagú helyiségbe. Baljós érzések gyötörték, amit csak fokozott a szomszéd kutyájának messze szálló gyászos vonyítása. A szobában honoló csendes félhomályban jól kivehető volt a bányászszíjon lógó, élettelen férfi teste. Talán életében először, de erőt vett gyávaságán.

Egy vagyont – amit a hosszú évek során kuporgatott össze – hagyott Mártonra, aki az utolsó vasig az árvák megsegítésére fordította.

Vissza az előző részhez

Tovább olvasom

Kedvencekhez ad

Könyvjelző

Email-ben elküld

Találat: 3439

Hozzászólások (0) add comment