Szénporos élet 2. rész

Írta: Talló Zoltán

2013. Február 10. Vasárnap, 13:34

Csendesen falatoztak a szétnyitható konyhaasztalnál ülve. Márton meglepetéssel fogadta később ébredő asszonyát. Hagymás, szalonnás tojásrántottát sütött reggelire, és frissen tálalt a meglepett Editnek.

Sosem volt egy konyhaművész, ez volt az egyetlen étel, amit ehetőnek nevezhető kivitelben tudott elkészíteni. Nagyritkán vette a bátorságot, hogy számára ismeretlen vizekre evezzen, és a főzőtudományát próbálgassa. Edit legnagyobb megrökönyödésére, aki rendszerint elégedett mosollyal vette a kedveskedést, még ha közben kétségbeesett pillantásokat vetett is konyhájának féltve őrzött rendjét keresgélve. Márton erejét felemésztette a „valami ehető” kotyvasztása, és rendszerint eszébe sem jutott a csatatérré változott helyszín rendbetétele.

– Itt készülőben van valami – jegyezte meg Edit, és jóízűen kortyolt kakaójából.

– Előfordulhat, hogy ezentúl sűrűbben fogsz megélni hasonló élményeket – válaszolt Márton leszegett fejjel.

– Talán vétettem valamit? – tréfálkozott Edit.

– Te nem, de én belátható időn belül mihaszna ember módjára tengetem életem, úgyhogy lesz időm a házimunkára.

– Hogy értsem ezt? – kérdezett Edit elkomoruló arccal, felfedezvén férje hangjában a mélységes elkeseredés árnyalatát. Tudta jól, ennek nyomós oka lehet, mert ő nem az a fajta ember, aki csak úgy kétségbe szokott esni.

– Tegnap felhívattak bennünket a főmérnökhöz. Először azt hittük, csak a szokásos fejmosás az általános renddel kapcsolatban, vagy a termelés fokozásának a fontosságát akarja sulykolni belénk, de nem ez történt.

Márton elhallgatott egy pillanatra, nagyot nyelt, letette evőeszközeit az asztalra, bánatosan tekintett párjára, majd folytatta beszédét:

– Amiről oly sokat hallottunk az elmúlt években, amit ugyan tudomásul vettünk, de sose hittük el komolyan, az most valósággá vált. A bányának vége, az utolsó akna is bezárásra kerül. Egy évünk van vissza, már akinek.

– Várhattak volna kicsit ezzel a bejelentéssel. Miért pont Kkarácsony előtt kellett nyilvánosságra hozni?

– Mert január elsejével indul az első leépítési hullám, melyet újabb négy fog követni. Jövő év legvégére a jelenlegi létszám töredéke marad, ők fogják ellátni a bányabezárási teendőket.

– Hihetetlen, hát mégis megteszik? Mi lesz az emberekkel, a családokkal, ezzel a szénre épült várossal? Mi lesz velünk? – fakadt ki Edit akaratlanul is.

– Fogalmam sincs – válaszolt Márton.

Edit hamar úrrá lett indulatain, szemvillanásnyi kihagyást követően megint a megszokott mosolygós arcát mutatta, erőt és nyugalmat árasztott magából. Tudatában volt annak: férjének most biztos támaszra, nem pedig újabb teherre van szüksége.

– Majd csak lesz valahogy. Egy kerek esztendőnk van, hogy kitaláljunk valamit. Na, meg tesszük félre gőzerővel a forintokat, gondolván a szűkösebb időkre. Megoldjuk ezt is, mind annyi mást – próbált lelket önteni férjébe.

– Biztosan – szólt Márton kurtán, keserűen.

– Pedig már azt hittem, hogy kihúzzuk nyugdíjig.

– Én is, de hát kettőnél is több híja van a huszonöt évnek.

– Mily’ szépen hangzott pedig. Többé nem engedtelek volna dolgozni, húztad már eleget az istrángot.

– Sajnos, ez egy beteljesületlen álom. Próbáltam érdeklődni más bányavállalatoknál, hátha befogadnak erre a kis időre, de nem jártam sikerrel. Mindenhol küldik el a népet, nincs felvétel. A mélyművelésű bányák felett kimondták a végítéletet. Néhány év múlva csak egy-egy múzeum idézi a nagy múltú mesterséget.

– Nem szabad csüggedni, majd együtt keresünk munkát. Én biztos találok nyolcórás munkát, ahol többet keresek. Te pedig bárhol helyt állsz, his’ olyan tapasztalt vezető vagy, olyan értékekkel rendelkezel, amit kevesen mondhatnak el magukról. Fogsz te még képességeidhez illő, felelősségteljes munkát végezni, leszel te még valamely cég elismert dolgozója.

– Bárcsak igazad lenne, de a helyzet közel sem olyan rózsás, mint ahogy te látod.

– Miből gondolod?

– Bár nem beszéltem róla, de régóta foglalkoztat a gondolat: mi lesz a bányabezárást követően, ha mégis bekövetkezik? Féltem, hogy nem érem el a huszonöt évet, és utcára kerülök számos társammal együtt. Az elmúlt hónapokban titkon állásinterjúkra jártam, csak azért, hogy feltérképezzem a lehetőségeimet. A tapasztalataimról inkább nem beszélnék.

– Hogyhogy?

– Elmúltam negyven, öregnek tartanak. Amikor megtudják, hogy két évtizedes bányamunka van a hátam mögött, úgy tekintenek rám, akár egy hadirokkantra. Szóval, nem kellek senkinek.

– Csak semmi kishitűség! Fogsz te dolgozni, ismerlek annyira.

– Igazad van. Kénytelen leszek elvállalni a legrosszabbul fizetett, legócskább munkát, s még örülhetek is neki. Belegondolni is rossz, milyen munkanélküliség lesz ezen a vidéken.

– Azt kérem tőled, ne emészd magad! Nem szabad, hogy a figyelmed elterelődjön a munkádról, hisz’ helyt kell állnod az utolsó pillanatig. Egy év oly hosszú idő, annyi minden történhet még.

– Éppen ez az! – hördült fel Márton, aztán hirtelen elhallgatott.

– Mire is céloztál? – fogott gyanút Edit.

– Nem érdekes.

– Márton! – csattant fel a nő éles hangja.

– Jól van már, nem kell azért keresztben lenyelni.

– Halljuk, mi nyomja lelkedet?

A férfi makacsul összeszorított ajkakkal, fejét jobbra-balra rázta tagadóan, ám Edit szúrós tekintetének hatására mégis szólásra bírta magát.

– Pokolian rossz lesz tétlenségre ítélve végignézni a pusztulást, átengedni a megsemmisülésnek mindazt, amit hosszú évtizedek munkája épített fel, átadni az enyészetnek azt, ami oly sok áldozatot követelt. Érezni, hogy fölöslegessé váltunk, értéktelen semmivé lettünk. Látni a fájdalmas arcokat, hallgatni a panaszos szavakat, búcsúzni a távozóktól, megszánni a néhány hónapos túlélésért esdeklőket. Nem, nem, én ezt nem viselem el!

Edit felállt, odalépett férjéhez, végigsimított őszülő üstökén, majd magához szorította.

– Nyugodj meg, kedvesem!

– Ez még közel sem minden. Fel sem ocsúdhattam, kezembe nyomták a szakom listáját, hogy hétfőre jelöljem azokat meg, akik az első körben lesznek elküldve. Szinte mindenki görcsösen ragaszkodik a munkájához, szeretnének maradni az utolsó pillanatig. Ismerem őket jól, kivétel nélkül nehéz helyzetbe kerülnek.

– Ahogy ismerlek, pici, apró darabokra tépted azt a listát, ott az úriember előtt, aki azt a förmedvényt a kezedbe adta.

– Nemrég így cselekedtem volna, most viszont nem adhatok esélyt egy esetleges fegyelmivel történő elbocsátásnak. Akkor lőttek a végkielégítésnek.

– Nem próbáltál kibúvót keresni?

– Dehogynem. Szerintük nekem kell eldönteni, kivel akarok dolgozni.

– Akkor mi lesz? Kitöltöd azt az átkozott listát?

– Hogy tehetnék ilyet? Ezek az emberek egytől egyig kiváló munkások, ezt a szakot én alakítottam, formálgattam az elvárásaimnak megfelelően. Aki nem végezte a dolgát, azon túladtam nagyon gyorsan, de aki megállta helyét, az mindenben számíthatott rám. Kijelenthetem azt, mára csak az utóbbiról beszélhetünk. Bárkit is képtelen volnék megjelölni. Előbb írom oda a saját nevem.

– Miért nem teszel így?

– Sem veled, sem a gyermekeinkkel nem tehetek ilyet. Nekünk is nagy szükségünk van a pénzre.

– A gyerekek révbe érnek a segítségünk nélkül is, én pedig nem szeretném látni a szenvedésed. Te mit szeretnél, Márton?

– Véget vetni az egésznek mihamarább. Azt se bánnám, ha a mai műszakom lenne az utolsó.

– Én meg kimondottan örülnék neki. Többé nem kellene szorongva elköszönni, mikor munkába indulsz, összerezzenni egy-egy váratlan telefoncsörgés hallatán, sápadt arccal az égiekhez fohászkodni az akna felé száguldó mentőautó láttán, míg te a föld mélyében végzed a munkád. Szeretlek, Márton, és veled bármilyen ránk váró nehézséget vállalok.

– Csodálatos asszony vagy, s már nem is félek a holnaptól annyira – füllentette Márton rövid hallgatást követően.

– Akkor, hogyan tovább? – tette fel a nagy kérdést Edit.

– Ma szállok le utoljára – hozta meg Márton a döntését. – Egyszer úgyis szembe kell néznünk a tényekkel, bár nem lesz könnyű. Minden valószínűséggel el kell majd adni a kocsinkat, ha kell, a hétvégi telkünket is. Ettől függetlenül eljöhet az idő, amikor megélhetési gondjaink lesznek, amikor kifizetetlen számlák fájdítják fejünket. Edit lányunk éli a maga életét, férjével együtt. Fiunk, Endre, jövőre végez az egyetemen, az ő költségeit a végkielégítésből tudjuk fedezni. Mi meg elleszünk valahogy – vázolta Márton a tényeket.

– Ez már beszéd – helyeselt Edit némi megnyugvással.

– Teljesítem a mai műszakot, holnaptól kiveszem a bent lévő szabadságomat, és januártól felmondatok magamnak.

– Menni fog simán?

– Hogyne. Két aknásznak mennie kell az első körben. Nem nehéz megjósolni a személyüket, most egyikük megmenekülhet.

– Ki ők?

– Egy fiatalemberről volna szó, nemrég lett beállítva. Teljesen alkalmatlan a beosztásra, úgyhogy ő az első számú jelölt. A másikat jól ismered. A helyettesemről, Pál Tibiről van szó.

– Szegény! Hiszen most várják a második gyermeküket, a nagyobbik is csak másfél éves – sajnálkozott Edit.

– Ráadásul tavaly vásároltak lakást, nyakukon a tetemes adósság. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Még szerencse, hogy a Tibi gyerek nem ücsörgött tétlenül a babérjain: részt vesz egy képzésben, és két év múlva új szakmája lesz.

– Mi lesz belőle?

– Környezetvédelmi technikus.

– Szép és hasznos hivatás, ráadásul van jövője. Okos ember ez a Tibi.

– Igen. Ezért is faragtam aknászt belőle. Távozásommal ő veszi át a helyemet, ezzel jó esélye van, hogy végig maradjon. Most legalább fellélegezhet egy kicsit.

Edit sejtelmesen mosolygott, szelíden hozzásimult kedveséhez és halkan súgta: – Áruld el nekem, hogy az ő sorsa miatt is fájt a fejed?

– Hát, hát… valamelyest – ismerte be Márton. – Ugye, nem haragszol?

– Nem, sőt büszke vagyok rá, hogy egy nemes lelkű férfinek lehetek a felesége. Tudod, Márton, kerülhetünk bármily nehéz anyagi helyzetbe, mi akkor is nagyon-nagyon gazdagnak vallhatjuk magunkat.

Márton csillogó szemmel, büszkén tekintett Editre, s hatalmas megkönnyebbülést érzett lelkében. Végre képes volt meghozni döntését, mégpedig szíve akaratának engedelmeskedve, tiszta lelkiismeretét megőrizve.

Edit gondolataiba mélyedve bandukolt a jégpáncéllal borított járdán. Negyedórányira volt a rendelő, ám lassabban haladt a szokásosnál. Szüksége volt néhány egyedül töltött percre, hogy senkitől se zavartatva átgondolhassa a kialakult helyzetet.

Tudta, hogy nehéz napoknak néznek elébe, de azt is, hogy semmiképp nem dől össze a világ, ha szembesülnie kell a szegénységgel, azzal a dologgal, mellyel még nem volt dolga ez idáig. Gyermekkorában apja, később Márton gondoskodott róla, hogy ő csak hírből ismerje a szomorú jelenséget, mely oly sok embernek szomorítja életét.

Világéletében együtt érzett sanyarú sorsú embertársaival, lehetőségeihez mérten ott segített a rászorulókon, ahol csak tudott. Rendszeres résztvevője jótékonysági rendezvényeknek, támogatott segélyszervezeteket. Számos olyan barátja és ismerőse akadt, kik meglehetősen szerényen élték mindennapjaikat, amit képesek voltak tisztességgel viselni, s boldognak vallották magukat. Talán e követendő példának, talán a megnövekedett családfenntartói szerepének hatására, egyre bátrabban és eltökéltebben gondolt a rá váró feladatokra.

Dolgozni fog, ha kell éjt nappallá téve, elvállal bármilyen tisztességgel végezhető munkát, ami csak adódik. Meg fognak élni, s nem hajlandó lemondani egykönnyen a megszerzett értékeik megtartásáról sem. Meggyőződéssel hitt magában és biztos volt benne: a kedvezőtlen változások őt nem fogják megviselni.

Annál inkább aggódott Mártonért, akinek sokkal összetettebb problémával kell megbirkóznia. A szűkös életvitelt meg fogja szokni, nem lesz más választása. Különben sem ismeretlen ez számára, mert édesanyja egyedül nevelte, keményen megküzdve még a napi betevő falatért is. Márton sosem feledte életének ezen szakaszát, amiből erőt meríthetett a későbbiekben. Most is össze fogja szedni magát, és méltósággal viseli sorsát.

A komoly megpróbáltatást egészen más jelenti számára. A lelkén mély tátongó seb keletkezett, mely sosem gyógyul be. Nincs olyan erő, mely erre képes lenne. Edit jól tudta, mit jelent férjének a hivatása, mely most visszavonhatatlanul veszni látszik. A család után a legfontosabb mindig is a munkája volt. Nemcsak pénzszerzési tevékenység, hanem egy életforma, mely fontos része kiegyensúlyozott személyiségének, önmaga megbecsülésének.

Ő mindig is büszke volt rá, hogy hasznos tagja a társadalomnak, hogy szükség van a szaktudására, jól végzett munkájára. Ezért bármikor kész bátran szembenézni az alattomosan ólálkodó veszélyekkel, melyek csak az alkalmat lesik, hogy az elemi erők ostorcsapásaként szedjék áldozatait, megtestesítsék a természet haragját a betolakodókkal szemben. Nem átallott dacolni a szervezetét emésztő hatásokkal: az ízületeket koptató klímával; a hallást és idegrendszert roncsoló zajhatással; a tüdőt és légutakat fojtogató porokkal; a látást gyötrő félhomállyal; a nehéz fizikai megterheléssel. Töretlenül hitt lelki-testi erejében, semmitől se félt, mert a jó szerencse hűséges követője volt az első mélyben töltött naptól kezdve.

Edit jól ismerte férje legapróbb gondolatait, legrejtettebb érzéseit is. Csak ő fedezi fel szemében a halovány ragyogást, mikor a bányászatról beszél nagyritkán, csak ő hallja ki hangjából a szeretet árnyalatát, mikor kiejti a szén szót. Mindig csodálattal bámulta férjét és a hozzá hasonló embereket, amikor elérvén az éjfél magasztos pillanatához, egy csapásra véget vetnek az éppen aktuális családi est féktelen mulatozásának, és feszes vigyázzállás közepette eléneklik a Bányászhimnuszt. „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete”, kezdik elérzékenyülten az erős és kemény férfiak, itt-ott egy-egy könnycsepp is előszemtelenkedik. Mély, dörmögő hangjuk elszáll talán az égig, egészen addig, hogy azok a bajtársak is hallhassák, akik nem lehetnek már közöttük. Néhány perc múlva nyoma sincs mindennek, s újult erővel vetik magukat a folytatódó mulatság vidám forgatagába.

Ezek az emberek nemcsak a munkájukat, a biztos megélhetésüket veszítik el, hanem sokkal többet annál, állapította meg Edit elszoruló szívvel, majd lerázta csizmájáról a havat, és benyitott a váróterem ajtaján.

Egy ideig az ablakból követte felesége útját, amíg el nem tűnt az úttest másik oldalán posztoló tízemeletes takarásában, aztán leült, és belesüppedt a nappali sarkában terpeszkedő bőrfotelbe. Hihetetlen megkönnyebbülést érzett, bár valami azt súgta, hogy megfutamodott, ám a tudat, hogy nem kell végigkínlódnia a hosszú halódást, jótékonyan hatott rá. Jobb lesz a hirtelen halál, állapította meg, miközben az utolsó műszakjára gondolt, amely roppant nehéznek ígérkezett.

Először is, fel kell, menjen az üzembe ismertetni szándékát, és elintézni a szabadságot. Ha véletlen akadályt gördítenének elé, akkor inkább táppénzre megy. Amúgy se ártana egy kiadós kezelés a derekának, néha már úgy érzi, mintha szét akarna szakadni. Hónapok óta kínlódik miatta, de nem fordult orvoshoz. A munkáját mindig is előbbre valónak tartotta, mint a felmerülő egészségügyi problémákat. Edit rendszeressé váló korholása is kevésnek bizonyult, hogy törődjön többet magával. Hiába hajtogatta szegény töretlenül:

– Később iszod meg a levét, ha ilyen makacs vagy.

– Mire volt jó? – dünnyögte fejét csóválva, közben mégis arra gondolt, nem szeretné betegállományban befejezni pályafutását.

Agya lázasan dolgozni kezdett, hogyan is hajtsa végre tervét. Azzal az idióta Müllerrel hiába is próbálkozom, az örül, ha gáncsot vethet. Ilyen rossz körletvezetőt nem hordott hátán a Föld, teljesen alkalmatlan a beosztására mind szakmailag, mind emberileg. Érthetetlen, hogyan kerülhetett abba a székbe, és hogyan maradhatott meg benne. Hiába, a sógor, koma, jó barát szempont erősebb mindenféle alkalmasságnál, töprengett hosszasan.

Ráadásul tiszta szívéből utálta Mártont. Egyrészt a rosszindulattól fortyogó sárga irigységtől fogva, másrészt a gyakorta szeme közé vágott őszinte véleménynyilvánítás következtében. Szerencsére Márton olyan tekintélyt vívott ki magának a vezérkar köreiben, hogy nem volt bátorsága, de nem is tudott volna ártani neki. Így aztán, kénytelenek voltak elviselni egymást.

Rövid gondolkodást követően arra az elhatározásra jutott, inkább rögtön a főmérnöknél kezd. Biztosra kellett mennie, nem volt olyan idegállapotban, hogy bárki packázzon vele. Remélte, hogy a főmérnök tudomásul veszi döntését, és nem gördít akadályt elé. Régi jó ismerői ők egymásnak, frissen végzett mérnökként bedobták a mélyvízbe, majdnem egy évig aknászkodott Márton keze alatt. Azután annak rendje-módja szerint kiemelték, és elkezdett kúszni felfelé a ranglétrán, míg végül ő lett a műszaki vezetés első embere.

Márton sosem használta ki kettejük múltba nyúló jó viszonyát, mert nem is volt rá szükség. Most viszont úgy határozott, szakít a hagyományokkal, elvégre is kettős cél vezérli: egyrészt érvényesíteni akarja saját érdekét, másrészt gondoskodni szeretne a szakjáról.

Várt kilenc óráig, majd leballagott a parkolóba, és elhajtott kocsijával. Kis szerencsével hamar elkaphatja a főmérnököt, és még lesz ideje is hazaugrani egy ebéd erejéig, ha meg nem, akkor harap valamit az üzemi büfében.

Nem járt szerencsével, a főmérnök fontos megbeszélésen vett részt, így bizonytalan tartalmú ideig nem ért rá. Az élénkvörösre festett hajú, rendkívül csinos titkárnő hellyel kínálta és kis türelmét kérte. Kissé bosszankodva vette Márton tudomásul, hogy várakozásra ítéltetett, de nem volt más választása. Gyűlölt egy helyben vesztegelni, de legalább a barátságos hölgy szóval tartotta.

Egy levelet gépelt ütemes kopogás közepette, ám nemcsak a keze járt szorgalmasan, hanem a szája is.

– A Minisztériumból vannak itt, a főnök a lelkemre kötötte, nehogy megzavarják – mondta kedvesen mosolyogva.

– Régóta vannak bent? – kérdezte Márton.

– Közel két órája, úgyhogy hamarosan viszek nekik enni- és innivalót. Akkor megsúgom neki, hogy várja.

– Köszönöm a kedvességét.

– Nem tesz semmit – válaszolt a hölgy elégedetten.

Ezután kellemesen elbeszélgettek mindenféléről, míg a nő elérkezettnek látta az időt, hogy felszolgálja az előkészített ételt-italt. Volt ott mindenféle ínyencség egy rózsaszín abrosszal terített asztalon, a hűtőszekrény meg összekoccanó üvegek hangos csörömpölésével tárta fel ajtaját, s nyugodtan kitehetett volna egy „megtelt” feliratot.

Szerencsétlen titkárnőnek hatszor kellett fordulnia, mire mindenkit kiszolgált a kívánságainak megfelelően. Márton eközben ült szótlanul, s gondolataiba mélyülve választ keresett kérdéseire. Ugyan csak apró cseppek a tengerben, ám ezek a szendvicsek, sültek, kaviárkülönlegességek, füstölt lazacok, a legmárkásabb italok, a pazarul berendezett iroda a méregdrága kristálycsilláraival, a vagyont érő festményeivel a falon mind-mind benne vannak a szén önköltségi árában.

Mint ahogy a szép számmal szaladgáló szolgálati autócsodák, a mobiltelefonok a maguk rendszeres havi számláikkal. A kitermelt szén önköltségi árát növeli a városi foci-, illetve kézilabdacsapat eltartása is, a vájárként nyilvántartott játékosok bére és pontprémiuma, az indokolatlanul nagy létszámú felső vezetés aránytalanul magas bére, az érdemtelenül felvett sok számjegyű jutalmakkal, az arcátlanul elkövetett lopások, az üzem pénzén épített nyaralók, a néhány hét után leamortizált és fillérekért magánkézbe kerülő műhelygépek. S ez csak a jéghegy csúcsa.

Ezek mind egy-egy tőrdöfésként hatottak az állami támogatással is alig boldoguló szénbányára, melyre aztán kimondták a végítéletet: a szén önköltsége magas, nem érdemes kitermelni.

A közgazdászok nem láthatják mindazt, amit Márton. Őket csak a számok érdeklik. Senkinek nem jut az eszébe, hogy ugyan, tegyünk először is rendet, s utána vizsgálódjunk. Senkinek sem szúr szemet, hogy a külszíni létszám többszöröse a földalattinak, holott ez régen pont fordítva volt? Ki foglalkozik egyáltalán azzal a pár száz hitehagyott bányásszal, akik termelik a szenet, s veszni kell nekik is, önhibájukon kívül? Egy védettnek nyilvánított növénynek vagy állatnak nagyobb a becsülete, állapította meg forrongó vérrel.

Vádolta önmagát is. Hány száz, vagy ezer földalatti műszakot írt be felső utasításra olyan embereknek, akik talán azt sem tudták, merre van az aknatorony. Némelyikükről azt sem tudta, ki fia-borja, de ő nem szeretett foglalkozni mások jó dolgával, sosem volt irigy ember. Meg hát, mit is tehetett volna?

Nem értette, hogyan lehet egy bánya működését pusztán pénzügyi szempontok alapján, a számokra hagyatkozva megítélni? Hol itt a korábban sokat emlegetett nemzetgazdasági érték, miért oktatják az iskolákban, hogy kis hazánk ásványvagyonban, ásványkincsekben szegény ország? Mire valók egyáltalán ezek a kifejezések? Nem értette azt sem, miért nincs pénz a bányászat fenntartására, mikor annyi sok milliárd folyik el haszontalanul? Miért kell az adófizető, komoly vásárlóerőt képviselő embereket arra szorítani, hogy segélyekért álljanak sorba, hogy termelőerőből eltartottá váljanak? Miért jó az, ha külföldről hozatjuk a szenet, ha egyszer millió tonna számra hever a lábunk alatt a sajátunk, mely családok sokaságának a megélhetését biztosíthatná? Vagy talán így akarják elérni, hogy egyszer szénben gazdag ország legyünk?, vetődött fel benne a képtelen ötlet.

Sok mindent nem értett, de nem is akarta igazán. Túl egyszerű ember volt ő ahhoz, hogy a felvetődött kérdésekre meg tudjon válaszolni.

– Hahó! – tréfálta meg a láthatóan messze járó férfit a mókás kedvű titkárnő.

– Igen, már itt is vagyok – vette a lapot Márton.

– Míg tart a lakoma, elszabadul kicsit a főnök. Két perc múlva itt is lesz.

– Maga egy kedves varázsló – bókolt Márton. – Gondolom, nem volt egyszerű attrakció összehozni?

– Eltalálta, de hogyan engedhetném, hogy az üzem egyik legnevesebb dolgozójának ennyit ne tudjak elintézni?

– Ne hozzon zavarba – tiltakozott Márton szerényen.

A titkárnőnek nem volt ideje válaszolni, mert nyitódott a tárgyaló ajtaja, és nagy lendülettel megérkezett a főmérnök.

– Szevasz, Marcikám! Minek tudhatom be a rendkívüli látogatást? – érdeklődött kedélyesen, miközben kezét nyújtotta, és leült egy kanapéra.

– Miből gondolod, hogy rendkívüli?

– Mióta vagyok főmérnök?

– Úgy három éve.

– Igen, és eddig egyetlen alkalommal sem került sor hasonló eseményre. Néha olyan érzésem támadt, mintha szándékosan kerülnél.

– Van elég bajod, nem szeretek alkalmatlankodni.

– Elmehetnél diplomatának.

– Nem rossz ötlet, legfőképp most.

– Sajnos ez van. Ezek az úriemberek is azért jöttek Budapestről, hogy egyeztessük a következő év programját. Megszabják, mikor és milyen mértékben csökkentsük a termelést, mikor és hány embert küldjünk el. Hát nem borzasztó? Gondoltuk volna ezt, amikor együtt jártuk a bányát, és a világ szene nem volt elég?

– Nem, viszont ennek is eljött az ideje.

– Tehetetlenek vagyunk, nincs más választásunk, mint eleget tenni az elkövetkezendő év követelményeinek. Nem lazíthatunk, az utolsó pillanatig helyt kell állnunk. Az éppen rendelkezésre álló létszámtól olyan tonnamennyiséget várnak el, amit nehéz lesz teljesíteni.

– Szóval, facsarnak rajtunk egy utolsót, mielőtt kihajítanak a szemétbe?

– Mondhatjuk így is. Nehéz lesz meggátolni a munkamorál hanyatlását, megtartani a rendet és fegyelmet, de amíg ilyen tapasztalt főaknászaink vannak, addig nem kell fájjon a fejem. Helyes a meglátásom?

– Remélem.

– Nem voltál meggyőző.

– Nem foglalhatok állást olyan üggyel kapcsolatban, melyből ki szeretnék maradni.

– Tessék?

– Azért jöttem, hogy engedj az utamra.

– Nem akarod kihasználni a lehetőséget, és maradni végig? Ha minden igaz, még egy kis plusz pénzt is oszthatok a végén. Vagy neked nincs rá szükséged?

– De, nagyon is.

– Akkor ne habozz! Ígérem, nem fogsz rosszul járni. Nos, akkor számíthatok rád?

– Nem. Bőven megelégszem azzal, ami jár hivatalosan. Eddig sem tartoztam közé azoknak, akik a mézes bödön közelében nyaldossák a szájuk szélét, most sem akarom, hogy megtörjön a hagyomány.

– Értelek. Mi a terved?

– Küldjetek el az első körben, mindjárt januárban. Addig is kivenném a bent lévő szabadságomat. Röviden, ma szállnék le utoljára.

– Történt valami, hogy ilyen elhatározásra jutottál?

– Számomra minden véget ért tegnap, leszállás előtt, amikor közölted a rossz hírt.

– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy alaposan átgondolt döntést hoztál, és nem az elkeseredés vezérli tettedet. Azt javaslom, aludj rá pár napot, s később térjünk vissza rá.

– Eltökélt vagyok, nem változtatok szándékomon.

– Valami egyéb oka csak van e hirtelen támadt elhatározásnak?

– Nem szeretnék beszélni róla.

– Rendben van, békén hagylak. Bár nem repesek a boldogságtól, de azért teljesítem akaratod.

– Köszönöm.

– A körletvezetődet beavattad?

– Szerinted rabolnám a drága idődet, ha zöldágra tudnék vergődni vele?

– Majd én szólok neki.

– Akkor nem is tartóztatlak tovább – mondta Márton, és szedelőzködni kezdett.

– Egyet azért elárulhatnál!

– Éspedig?

– Régóta böki a szemem a ti rossz viszonyotok, miért gyűlölitek annyira egymást? Müllert nem ismerem túl közelről. Azon kívül, hogy jó beosztottnak tartom, nem tudok sokat róla. Ellentétben veled, akiről tudok mindent. Te jól kijössz mindenkivel, kivéve őt.

– Sose haragudtál az őszinte beszédért, ezúttal se köntörfalaznék.

– Ezt el is várom.

– Többet kellett volna járnod a bányát, néha-néha elbeszélgethettél volna odalent az emberekkel, s akkor nem hagytad volna, hogy egy ilyen ember vezesse a termelő körlet munkáját.

– Kemény vagy, még ha igazad is lehet.

– Nos, kívánom a legjobbakat! – állt fel Márton, és kezét egy búcsúszorításra nyújtotta.

– Neked is – jött az őszinte viszonzás. – Van még valami! – szólt a főmérnök az ajtó felé igyekvő Márton után, aki megtorpant és kérdőn fordult meg.

– Betársultam egy vállalkozásba, amely külföldre szervez munkát. Kapunk egy külön bányamezőt, ahol önállóan tevékenykedhetünk. Sokunknak jelentene mentsvárat, ha itt véget ér a dal. Engem bíztak meg a szakmai vezetéssel, én pedig körletvezetőt keresek. Érdekelne?

– Nem is tudom. Beszélnem kell Edittel.

– Keresni foglak. Gondoljátok át, örömmel fogadnám az igenlő válaszod.

– Rendben – válaszolt Márton, aztán hirtelen a fejéhez kapott. – A mindenit, majd’ elfelejtettem!

– Mit?

– Szeretném, ha Pál Tibor vinné tovább a szakot.

– Nem is kérdem, hogy miért. Jó szakembernek tartom, egyetértek a javaslatoddal.

– Igazán rendes vagy – fejezte ki Márton háláját, majd köszönt és távozott.

Edit hazaért a délelőtti rendelésből, levetette szőrmebundáját, hótól nedves velúrbőr csizmáját, és gőzerővel nekilátott az ebédkészítésnek, hogy friss étellel kedveskedjen a munkába induló Mártonnak.

A sajttal és sonkával töltött pulykamell pogácsák ínycsiklandozó illatot árasztva sercegtek a forró olajban, miközben már a férje sittes kajájának csomagolásával foglalatoskodott. Sonka, szalonna, füstölt kolbász, vöröshagyma és friss kenyér dukált a lenti munkához, újságpapírba tekerve. Mindig is haragudott ezért a nem túl elegáns csomagolási módszerért, de férje makacsul ragaszkodott hozzá.

Odalent csak az ölben kiterített újságból tudnak kényelmesen falatozni, mert azt gyors mozdulattal az ételre lehet hajtani, és eltakarni a főtéből kipörgő széndarabok elöl. Bár Márton egy-egy elragadtatott pillanatában – látva a szállítószalagon hömpölygő csillogó szenet – szokta hajtogatni, hogy olyan szép szén az, hogy enni lehetne belőle, ám azt ő se szereti, ha recseg a kenyér a fogai alatt a rárakódott szénportól.

Edit gondosan fektette végig a darab szalonnát és kolbászt a vastagon szelt kenyéren, majd óvatosan behelyezte az előkészített zacskóba, és utánuk tuszkolt egy fej vöröshagymát. Mielőtt az egészet szorosan áttekerte volna újságpapírral, kis meglepetésről is gondoskodott. Egy szelet csokoládét helyezett a pakk tetejére, melyre formás betűkkel ráírta: Szeretlek, és várlak haza nagyon.

Tíz perccel dél előtt parkolt le, egészen közel a lépcsőház bejáratához. Alig egy órája volt az irányjárat indulásáig, amely a lakótelep és az akna között közlekedett. Addig kényelmesen megebédelhet, és még Edittel is megbeszélheti a délelőtti fejleményeket. Élénken piszkálta fantáziáját a külföldi munkalehetőség, amelynek a hátulütőit még nem volt ideje áttekinteni. Csak az lebegett a szemei előtt: minden eddiginél többet nyújthat családjának.

Bezárta gépkocsijának ajtaját, és akkor fedezte fel a közeledő Kerekes Feri bácsit. Rézfejű fokosára támaszkodva, nehézkesen mozgott az öreg, őszbe borult üstökét Márton felé fordította. Harmincöt évet húzott le föld alatt, szinte végig szénfalon, s most jól megérdemelt nyugdíját élvezné az öreg, ha éppenséggel az nem lenne olyan szégyenteljesen kevés. Éhenhalás ellen ugyan elég, de semmi másra nem jó. Hiába a sok ledolgozott év, a magas kereset, ha rosszkor ment nyugdíjba. Azóta változtak a törvények, s egész tisztességes összeg ütné a markát, ha megadatna neki a bányásznyugdíj, morfondírozott Márton, mialatt az öreg felé iparkodott, s kedélyesen üdvözölte, amint hallótávolságon belülre ért.

– Szép napot, Feri bátyám!

– Neked is, édes fiam!

– Hová lesz a menet ebben a zord időben?

– Levegőzni kicsit. Na meg, ha már egymásba botlottunk, kérdeznék is valamit.

– Hallgatom.

– Igaz a hír, ami futótűzként járja városunkat? Tényleg bezárnak minket? Nem kell többé a mi drága szenünk?

– De hamar híre ment.

– Szóval, igaz.

– Ahogy mondja. Mások szerint is drága, csak nem olyan értelemben, ahogy mi vesszük.

– Mit szándékoztok tenni? – kérdezte az öreg elkomoruló arccal.

– Mit is tehetnénk? Boldogulunk, ahogy tudunk.

– Birka módjára tűritek a megaláztatást? Minket még hősként kezeltek, veletek meg ezt művelik? Nem szabad hagyni!

– Mégis, mire gondol?

– Sztrájkoljatok, tüntessetek, lázadjatok az igazságtalanság ellen!

– Ki tudja, mi az igazság? Akkor meg hogyan harcoljak érte? Inkább méltósággal viselem a sorsomat.

– Bezzeg a mi korunkban, lett volna felfordulás.

– Inkább legyek földönfutóvá, mintsem a rendet és a békét veszélyeztessem – mondta Márton bosszúsan, és faképnél hagyta a tajtékzó öreget.

Edit lágy csókkal üdvözölte hazatérő férjét.

– Sokáig maradtál – jegyezte meg finoman.

– Igaz, de legalább sikerrel jártam.

– Tényleg?

– Kicsit prüszkölt a főmérnök, de azért könnyen adta magát. A mai lesz az utolsó műszakom. Legalább is itt – fűzte még hozzá.

– Tessék? Fogadtak talán valamely bányavállalatnál, hogy kidolgozd a nyugdíjhoz szükséges időt?

– Nem egészen. A külföldön teljesített munkavégzés nem tartozik bele a kedvezményes bányásznyugdíj szolgálati éveibe.

– Miket fecsegsz te itt össze-vissza? – csattant fel Edit éles hangja.

– Kaptam egy ajánlatot. Külföldön kellene dolgoznom, igaz, rendkívül magas fizetségért.

– Mit válaszoltál?

– Azt, hogy visszatérünk rá. Ha nehéz szívvel is, de a család érdekében tehetnénk egy próbát. Te hogy vélekedsz?

Edit szemei szikrákat hánytak, arca hirtelen elvörösödött, és jól érezhető megbántottsággal hangjában szólt férjéhez:

– Mióta ismerjük egymást, sosem okoztál nekem csalódást, és elvárom, hogy ezután se tégy ilyet! Bármily zavar is támadt fejedben, azt akarom, hogy itt és most örökre felejtsd el, amit az imént mondtál.

Az asszony férjéhez lépett, átölelte őt és magához szorította.

– El tudnád képzelni, hogy hosszú hónapokig ne lássalak, ne érezzem tested közelségét? Hogy ne legyek ott, mikor szükséged van rám, hogy távol élj szeretett otthonodtól, imádó hitvesedtől, csodás gyermekeidtől? Hogy vágyódó szívemet a magány méregfoga marcangolja? A gondolatba is belepusztulok – suttogta Edit egyre gyengülő hangon.

– Nem, nem, nem, ezt nem viselném el! – döbbent rá Márton az eltiport valóságra. – Bocsásd meg balgaságomat! – kérlelte bűnbánóan.

Sokáig álltak egymásba ölelkezve, és úgy érezték, nincs erő, mely őket elválasztaná.

Márton megebédelt, majd gondosan leellenőrizte táskája tartalmát, megvan-e minden, amire szüksége lesz délután. Olyan apró-cseprő dolgokról volt szó, mint a kulcscsomója a le- és kiszálló márkákkal, a notesza néhány íróeszközzel, a bérlete és a személyije. Közel huszonhárom éve nem indult úgy műszakra, hogy ne vetett volna egy pillantást az időközben alaposan megkopott bőrtáska belsejébe.

– Nem kocsival mész? – kíváncsiskodott Edit.

– Telitalálat – heccelődött Márton. – Kiszállás után megvendégelem a fiúkat. Nem azért, mert okunk lenne az ünneplésre, de csak megérdemlünk egy búcsúkoccintást.

– Egészségetekre, de ne feledd, hogy én is várlak meglepetés vacsorával.

– Mi finomság lesz?

– Nem árulom el, akkor nem lenne meglepetés.

– Jó lett volna tudni, hogy milyen pezsgőt hozzak.

– Lesz gondom arra is, te csak gyere haza épségben.

– Ennyi évet megúsztam karcolás nélkül, ezt a nyolc órát is átvészelem valahogy.

– Én akkor is jobban féltelek, mint bármikor. Tudod, milyen babonás vagyok.

– Igen, de azt is, mennyire tudok vigyázni magamra. Történjék bármi, én kivágom a pácból magam, hisz’ valaki nagyon vár idehaza.

Megcsókolták egymást, és Márton szokásához híven fütyörészve ballagott le a harmadik emeletről. Editet baljós érzés kerítette hatalmába, olyan, mint amikor férje kis híján omlás alá került, és fél méteren múlott az élete. Sikertelenül próbálta elhessegetni a nyomasztó félelmet, amit az utolsó leszállás hatásának tudott be. Tisztában volt vele, egy perc nyugta nem lesz, míg Márton összetéveszthetetlen lépteit újra nem hallja kopogni a lépcsőház kövezetén.

Vissza az előző részhez

Tovább olvasom

Kedvencekhez ad

Könyvjelző

Email-ben elküld

Találat: 3319

Hozzászólások (0) add comment